Vád alá helyeznek egy 17 éves fiatalembert, aki brutális módon megvakított hat lovat az angliai Hampshire-ben. Az ügyészségen dolgozó fiatal nő felkeresi barátját, Martin Dysartot, a neves pszichiátert, s megkéri foglalkozzon a fiúval. A pszichiáter terápiás beszélgetésekkel próbál közel kerülni… [tovább]
Equus (1977) 25★
Szereposztás
Kedvencelte 4
Várólistára tette 39
Kiemelt értékelések
Equus (1977) 82%
Hűűűű. Nyilván sokat és sokszor hallottam már az Equusról, meg nagyjából azt is tudtam, miről szól, és mindezen benyomások miatt egyszerre vártam, de halogattam is, hogy első kézből megismerkedjek a történettel, de most végre eljött az ideje, először film formájában.
Ahogy néztem, úgy jöttem rá, hogy mennyire hiányzott már, hogy megnézzek megint egy ilyen mély szimbolikával dolgozó, több rétegben működő allegóriarendszerrel rendelkező, a szó jó értelmében vett művész filmet.
Igazi élvezet egy ilyen alkotás jelentésrétegein agyalni.
Többféle szempontból közelíthetjük azt, ami a képernyőn zajlik… a legszembetűnőbb témák nyilván a normális és nem normális szembeállítása vagy inkább spektruma, és ezzel együtt egy befutott pszichiáter kiégéstörténete. Ez a szint tetszett is, meg nem is. Ami tetszett benne, hogy mindig jó, ha egy emberekkel dolgozó szakember megvizsgálja a munkamódszereit, a viszonyulásait, és sosem gondolja azt magáról, hogy ő egy mindentudó istenség, aki sohasem tévedhet. Úgy gondolom, egy jó pszichiáter pont ilyen, és egyébként, nyilván nem véletlen, de elég sokszor eszembe jutott Thomas Szasztól Az elmebetegség mítosza című könyv. (https://moly.hu/konyvek/thomas-s-szasz-az-elmebetegseg-mitosza).
Hogy mi nem tetszett? Nem gondolom, hogy egy pszichiáter vagy pszichológus dolga az lenne, hogy „normális” embert faragjon a pácienséből. Nem kell elvenni tőle még akár a diagnózisát sem, nem kell „meggyógyítani”, nem egy fájdalommentes, de unalmas és mindenféle szenvedélytől mentes életbe kell őt beszorítani, hanem abban kell neki segíteni, hogy a maga keretei között tudjon funkcionálni, illetve képes legyen az életörömre, a szeretetre, a kapcsolódásra, intimitásra. Nem azt kell elérni például, hogy egy skizofrén ember ne legyen skizofrén, hanem hogy egy funkcionáló, értelmes és élvezetes életet folytatni tudó skizofrén legyen. Szerintem. (!!!!)
Szóval a film pszichiátriafelfogását elutasítom, de a kérdéshez való kritikus hozzáállását üdvözlöm. :))
És ha már itt tartunk, még ehhez a témához lenne pár észrevételem: az sem tetszett, hogy a pszichiáter bevallottan „trükkökkel” él és manipulálja a betegét. Szerintem pont attól alakult ki egyfajta bizalmatlanság az egész pszichológia és pszichiátria kapcsán, mert sok filmben és könyvben így ábrázolják őket. Jó esetben a szakemberek nem trükköznek a páciens háta mögött, nem manipulálnak, nincs hátsó szándékuk, hanem a pácienssel együttműködve, annak a kontrollját tiszteletben tartva dolgoznak.
Illetve a terapeuta célja nem feltétlenül a trauma feltárása és „bevallása”, mert nem minden esetben az visz előre. Persze nyilván egy filmnek egész más a dramaturgiája, mint a valós praxisoknak, csak az a bajom, hogy a filmkészítők nem gondolják át, milyen álságos képet festenek ezzel, és hogyan befolyásolják az emberekben kialakult képet bizonyos dolgokról.
Persze ezek a dolgok biztosan sokat változtak az évek során, szóval nem akarok olyasmit számon kérni a műn, ami a korszellemből adódik. De azért mindenképpen fontosnak tartom ezeket a dolgokat.
Emellett megrázóan és szépen ábrázolja a film a felnőtté válás nehézségeit egy ingerszegény közegben, olyan szülőkkel, akik nulla felelősséget vállalnak a gyermekük nevelésében, illetve szellemileg és lelkileg tulajdonképpen elnyomják.
A jelenet, amikor Alex meztelenül lovagol az éjszakában megrendítően ötvözi a vallásos áhítatot, a kamasz bontakozó szexualitását és idézi meg az ártatlan gyermeki játékot. Szerintem abban a jelenetben benne van minden, amitől Alex küzd a soha meg nem élt gyermekkor és az elfojtott szexualitással terhes felnőttkor küszöbén, úgy, hogy az egyetlen viszonyulás, amit megtanult, megismert, a vallásos áhítat. Csak vallásos áhítattal tud kapcsolódni bármihez, de anyja poros eszméit nem képes átvenni, megtalálja a saját tárgyát ehhez a rajongáshoz, a lovakat, amiben egyesül a gyermeki vágy, a szexualitás és a spiritualitás.
Alex lelkében ez mind összekuszálódik, és senki nem ad neki útmutatást ahhoz, hogy hogyan kellene rendeznie ezeket az egymásnak ellentmondó érzéseket. A lovak pedig csak egy ideig tudnak hordozói lenni ennek az érzelmi kuszaságnak, a tragédia borítékolt.
Minden istenség elbukik, úgy Equus, mint az apa istene, a tökéletes, hibázni képtelen szülő ideálja, illetve a mindenható pszichiáter szobra is ledől.
Maradnak emberek, esendők, akiktől elvárt a normalitás, akik próbálnak kiigazodni ebben az életben, jól, rosszul, valahogy.
Equus (1977) 82%
Súlyos mélylélektani mozi. Biztos, hogy még egyszer-kétszer meg kell néznem, hogy összerakjam az egészet, ettől függetlenül és ezzel együtt is zseniális film, bivalyerős mono és dialógokkal, első osztályú színészvezetéssel, rendezéssel és színészi játékkal. Nem egyszerű szórakozás, megfeküdheti a gyomrot, de minden perce aranyat ér.
Equus (1977) 82%
Egészen hű adaptáció, és Lumet kitett magáért. Mindössze a régies zene vett el az élményből, amit nem is tudom, hogy tudtak élvezni annak idején emberek, számomra semmilyen szinten nem képes fokozni semmit. A történet krízispontja itt is óriási volt, mint a drámában, de azért ezt színpadon szeretném inkább látni.
Equus (1977) 82%
A pszichológia finom arányban keveredik a filozófiával és a vallással, és a néző be van vonva ebbe a játékba. Szinte rárobban az ajtó erre az ógörög drámára. Burton karaktere annyit álmodozott az ókori világokról, hogy megkapja a maga pokoli adagját.