A hadseregből dezertáló svéd hadnagy és a dán kötéltáncosnő tragikus végű szerelmi története a múlt század végén játszódik. Sixten, aki nemcsak a katonaságot, hanem családját is odahagyja, csodálatos, reményekkel teli nyarat tölt Elvirával. Bár bujkálniuk kell, mégis a maga teljességében élik… [tovább]
Elvira Madigan (1967) 2★
Képek 1
Szereplők
| Pia Degermark | Hedvig 'Elvira' Madigan |
|---|---|
| Thommy Berggren | Sixten hadnagy |
| Lennart Malmer | Kristoffer |
| Cleo Jensen | Cleo |
Kedvencelte 2
Várólistára tette 6
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Ha valakit érdekel, hogyan nézne ki a filmvásznon a Szinyei Merse Pál vagy Claude Monet által megteremtett zöldmezős idill, nézze meg ezt a filmet! A Jörgen Persson és Bo Widerberg együttműködésében létrehozott hangulat, pontosabban ez a reprodukált zöld festőiség vastagon eladja a filmet az annak történetére nem is kíváncsi közönségnek, olyannyira, hogy az egyébként is csak szkeccs szintjén értelmezhető cselekmény mintha nem is lenne több egy ürügynél…
De ha szükség van erre az ürügyre, hogy elénk táruljon ez a vizuális gyönyörűség, ám legyen! Valószínűleg az idei év esztétikai értelemben legszebb mozija számomra az Elvira Madigan, és hát mint írtam fent, ez az esztétikai szépség bőven elviszi a hátán az egyébként nem is annyira izgalmas vagy érdekes filmet. Erőlködés helyett legyen elég ennyi: mintha megelevenedne egy Szinyei Merse festmény – a plakát szinte még hajaz is a Szerelmespárra. Azonban nem pusztán ez, hanem az alkotók által létrehozott, nagyon is jövőbe mutató hangulat és filmnyelv az igazán megnyerő. Az Elvira Madigan tökéletes előképe a XXI. századi nagyon személyes, erősen fókuszált, kisléptékű európai történelmi-lélektani drámáinak, nekem egyből eszembe is jutott a nézése közben a 2016-os Frantz, de lehetne sorolni a végtelenségig a párhuzamokat. Widerberg látásmódjában nincs megalkuvás, tele van intimitással, természetes szépséggel, bezárva a hallgatag karakterekbe és a nagyon is beszédes idilli jelenetek miliőjébe. Ahogy haladunk előre a filmben, fel sem merül bennünk a hiányérzet, nem kell a színészeknek elmondaniuk, tudtunkra adniuk érzéseiket – elmeséli nekünk maga a film.
Ha nem így lenne, a cselekmény nagyon hamar belefulladna a lerágott csontként közismert tiltott szerelmi tragédiák unalmába, az elhasznált érzelmi klisékbe, a lehúzott rókabőrök kiábrándító ürességébe.
A film másik kulcseleme a zene, engem is ez hozott ide: ez a mozi tette anno híressé Anda Géza Mozart zongoraverseny-ciklusát, amit egyszerre játszott és vezényelt lemezre a hatvanas évek elején. A mozi megjelenésekor sokan felkapták a fejüket, Anda nagy Mozart-doboza pedig az egyik legkeresettebb komolyzenei kiadvány lett. Az egészben az a szép, hogy a híres és mai napig irányadó felvételsorozat (szerintem Schiff András és Végh Sándor együttműködése óta nem született hozzá fogható adaptáció – hiába, úgy tűnik, Mozartot is a mi hazánk fiai értik a legjobban…) szakmailag önjogán, a film nyomán azonban a nagyközönség számára is halhatatlanná tette Andát. Hálás is vagyok érte, én is rajongok a munkásságáért.
Gyönyörű film, de most a szó szoros értelmében. Mindenképpen ajánlott megtekinteni, kevesebb csillagot elképzelni sem tudok esetében.
