Elisabeth: The Rondo of Love & Death (2014) 95% 2★

Az Elisabeth musicallel furcsa kapcsolatom van. Anno a nagymamámmal mentem el rá először, színházban, és mondanom sem kell, imádtam. Janza Kata volt akkor Sissi, Szomor György Ferenc József, és Dolhai Attila a Halál, szóval eléggé sztárparádé castot kaptam – nem csoda, hogy a dalaival, a monumentalitásával megragadott. Tetszett az az enyhén fantasy-s, de inkább metaforikus kép, amit a Sissi történetről festett: a gondolat, hogy Elisabeth életének tragédiáit ahhoz kötötte, hogy „szerelmes volt belé a Halál” és sose hagyta el őt. Egyedi megoldás volt a narráció is, ahogy a mesélő a gyilkosa lett, aki a Purgatóriumban mondja a védőbeszédét, hogy miért is ölte meg a császárnőt. Nagyon különleges keretes szerkezetet adott a történetnek, és egy furcsa, kicsit már-már gótikus feelinget.
Viszont sztárparádé ide vagy oda, valami nekem hiányzott belőle. Egyrészt, borzalmasan Ferenc József párti voltam a szerelmi háromszögben: hiába láttam és értettem, hogy a Halál szerepe kicsit Elisabeth halandóságtól való félelmére is rájátszik, és végső soron a „visszatalálása hozzá” a halandósággal való szembenézés, az élet terheinek levetése, és önmaga szerepektől független elfogadása, amit életében sosem kaphatott meg, de mégis annyira klasszikus jófiú-rosszfiú dinamikát kaptuk meg, hogy általánosságban jófiú párti lelkem végig a Császár karakteréhez húzott. A Halál és Elisabeth dinamikája sokszor annyira toxikusnak tűnt, ahogy a Halál kifejezetten manipulatív, kifejezetten aljas néhol, és a jelenetek szerkezete is rájátszik erre (például a „Ha kell egy tánc” esetén, amikor Elisabeth pont megéli, hogy ura lett az életének, bátornak, függetlennek, ténylegesen Császárnőnek érzi magát, a Halál direktben lekicsinyli az eredményeit, és az egész tánc alatt rángatja, visszahúzza. Ferenc Józsefre féltékeny, és direktben rivalizál vele, az „Az már nem én lennék repríz” esetén a két férfi két oldalról nyúl ki a nő felé, jelezve, hogy Sissi is kicsit szétszakad köztük), hogy nem tudtam szurkolni nekik. Nem éreztem köztük a kémiát, a melankóliát, csak… jófiú párti voltam. Mint mindig.
Rio Asumi viszont a legzseniálisabb Halál, akit láttam, és a rendezés is kiszolgálta. Az itt megjelenített figura nem az az erőszakos, manipulatív, csábító személyiség, aki a magyar vagy a német változatban jelenik meg, hanem egy megfoghatatlan, természetfeletti, mindenen kívülálló lény – aki igen, vágyakozik a főszereplő után, szerelmes belé, de tudja, hogy úgyis őt fogja választani végül, ezért nem sürgeti. A Haláltánc és repríze az egyetlenek ahol bármilyen fizikai kontakt van köztük, és bármilyen aktivitást mutat a karakter, de még ott is kategóriákkal kevésbé agresszív, mint a magyar változatban. A „Ha kell egy táncban” pedig ott van Elizabeth mellett, de nem nyúl hozzá, nem húzza vissza, csak része a pillanatnak. Amikor Sissi megijed tőle és elküldi, meghajol és elmegy, Ferenc Józseffel sosem áll egyszerre színpadra. Igen, Rudolfot elviszi (bár ott is eszközöltek változtatásokat: a Halál kinyújtja a kezét, de Rudolf fut oda hozzá és fogja meg, végig sokkal passzívabb, a döntést mindig az emberek hozzák), ott áll a nyomorgó nép között, mert a szerepének része, hogy ott álljon, de nem kegyetlen, csak elkerülhetetlen. Ezáltal ez az első Elisabeth feldolgozás, ahol tényleg volt egy beteljesülés érzete az utolsó jeleneteknek, és imádtam a kémiát a fő páros között.
És itt is meg kell említenem: a Takarazuka csapat felé egyre nyitottabb vagyok. A Kenshinjükkel nem nyertek meg, ott Sato Takeruéket kellett volna lejátszani, ami azért a lehetetlennek határos, de az Utolsó Kardvágásukat már imádtam. Ez pedig… csak wow. Komolyan, ha nem mondják meg előre, hogy csak színésznők voltak a színpadon, én nem jövök rá. Kairi Hokushou-ra (Ferenc József) ha nagyon figyelek még rájövök, hogy nem férfi, de Rio Asumi ismételten: hibátlan tenort énekelt, és inkább nézett ki egy kicsit androgün vonású fiatal férfinek, mint nőnek. Fuuto Nozomi már Kanichiroként is megnyert, itt is alakított Luici Lucheniként, iszonyúan jól állt neki az a cinikus, kicsit zakkant szerep. A ruhák, az egész színpadkép gyönyörűre sikerült, az egész monumentális és hangulatos lett. Új kedvencet avattam.

Lényegében teljesen egyetértek @Valentine_Wiggin szavaival, úgyhogy nem igazán tudom, mit fűzhetnék még hozzá. Különleges élmény volt egy Takarazuka előadást nézni, többségében nem mondtam volna meg, hogy a férfi karakterek mögött egy nő bújik meg. A Halál, Rio Asumi teljes egészében vitte a darabot az eleganciájával és a karizmájával, illetve a Luchenit alakító Fuuto Nozomi is elképesztően megnyerő volt. Külön kiemelném még a meseszép kosztümöket is. Öröm volt megnézni ezt a musicalt.