A zenész (El mariachi 1.) (1992) 65% 49★

Rodriguez El Mariachi szériája talán a leginkonzisztensebb filmsorozat, ami valaha napvilágot látott. Középső fejezete, a Desperado teljes joggal kultfilm, illetve a valaha volt egyik legjobb akciófilm is, míg a Volt egyszer egy Mexikó egy nagyon furcsa keveréke az első két résznek, valamiféle Tarantino-által befolyásolt neo-noir világnak, meg az önreflexiónak, míg ez a bizonyos első rész egy ízig-vérig kis költségvetésű, fél-, vagy nyomokban tán egészen amatőr szerelemprojekt, ami mégis győzelemre viszi a rendezőjét.

Épp most olvastam róla, hogy még a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült, mint a valaha volt legolcsóbb millió dolláros hasznot hajtó mozi – hát ez azért tényleg valami, főleg annak fényében, hogy a film első néhány perce származhatna akár egy közép-afrikai, játékpuskás, MS Paintben animált akciófilmből is.
Rodriguez azonban a szűk lehetőségek tárházát maximálisan kihasználva mégis leforgat egy minden ízében potens lövöldét, amiben félreérthetetlenül felsejlik a vadnyugat sajátos esztétikája és erkölcse, a régimódi mozik egyenes és baltával szabdalt, árnyalatoktól mentes romantikája. Óriási húzás esetében, hogy maximálisan autentikus: ez nem az amerikai sztereotípia Mexikóról, ez maga Mexikó a mexikóiak saját szemszögéből – igaz, az amerikai filmkultúra hatása nyilván igen erősen jelen van Rodriguez minden megmozdulásán.
De ami számomra legfőképp eladta a filmet, az mégiscsak Banderas hiánya: ő ugyanis, bárhogy nézzük, a Desperado idején Hollywood konzum-mexikói hőse volt/lett, akiben egyesült a latinság minden vonzó, esztétikus, de egyben giccses és nyugaton jól eladható jellemvonása. Hozzá képest Carlos Gallardo pontosan az, aminek látszik: egy formálatlan fiatalember, akinek a felnövés/beavatástörténetét nézzük éppen végig, tele ezek minden megpróbáltatásával, tragédiájával, és a fegyverforgató embert körül lengő baljós felhangokkal. Nem tudom, ez mennyire szentségtörés, de ezek után én nagyon megnéznék egy vele készült Desperadót.

Meglepően jó kis film, meglepő mód kisszerűségei ellenére. Briliáns teljesítményt, ahogy Rodriguez elfogadtatja a nézővel alkotásának sajátos szabályrendszerét, de az összkép kétségkívül működik – így kell ezt csinálni. Nem tudom, manapság reális lehet-e sikerre vinni efféle projekteket.

A legkevésbé népszerű része a trilógiának, nekem mégis ez tetszett a legjobban. A szériában mindvégig azonos az a fajta világ, amiben az erőszak olyan mértékű, hogy más eszköznek már nem is enged teret érvényesülni. Itt tényleg csak a legerősebbek, legbefolyásosabbak, legdörzsöltebbek maradnak talpon. Éppen ehhez a kegyetlen, brutális környezethez számomra nagyon illett az első rész nyersesége, ami az amatőrségéből, alacsony költségvetéséből fakad. Jól állt neki. Ehhez képest a következő részek már laborban kiméricskélt tucat akciófilmek, amik önmagukat sem veszik komolyan.

Nagyon régen láttam, de anno nagyon is tetszett! Akkor ez egy új stílust hozott, új színt a filmes palettára. Akkoriban ismertük meg Rodriguezt, Tarantinot. Ennek lényegében folytatása a Desperado, amikor azt moziban láttam, totális teltház volt…

Valójában a második, harmadik részére vagyok kíváncsi, és ha már… akkor megnéztem ezt is. Nem túl jó előfutár a következő filmekhez… Nem nézhetetlen, de csak egyszer nézős.

Ne erőltessétek, ha nem muszáj. Egyáltalán nem ajánlom. Én is igyekszem gyorsan elfelejteni…