Dínó (2000) 78% 196★

Szerintem nagyon jó kis film, már ezer éve a várólistámon pihent. A korához képest gyönyörű animáció, a film pedig sok tanulsággal szolgál. Nem hasonlítanám a többi „sztenderd” Disney meséhez, mert azért ez kicsit komorabb és valóságszagúbb. Nagyra értékeltem, hogy nem énekelnek benne. Régebben még szerettem az olyan meséket, de most már nem kötnek le – talán csak nagyon kevés kivétellel. Aladárt és lemúr családját azonnal megszerettem. :)

Szerintem egy nagyon alulértékelt és elfelejtett műve a Disneynek. Pedig nagyon fontos kérdéseket vet fel, amik más művekben nem kerül elő.
Aladárt és a lemúrokat imádtam:)

Egyik kedvenc Disney-mesém, mindig izgulok rajta, megússzák-e a bajokat és sikerül-e elérniük a fészkelőhelyet. :D Jók a dumák, van benne pár hangosanfelnevetős poén. Tanmesének is kiváló, és a látványvilága sem utolsó, én kb. ötpercenként tátom el a számat minden nézéskor, annyira gyönyörű. Sokszornézős.

Véleményem szerint a Disney egyik, ha nem a leginkább alulértékelt animációs filmjéről beszélünk. Valahol érthető, hogy ez igencsak ambiciózusnak induló alkotás miért nem olyan népszerű, mint a stúdió többi darabja, ugyanakkor számomra felfoghatatlan, hogy miért fújnak rá olyannyira egyesek (sovány vigasz, hogy idehaza ez azért talán nem annyira jellemző). Tény, hogy vannak hibái, tény, hogy sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, ám én mindezek fejében sem nevezném rossznak. Semmivel sem sablonosabb, bárgyúbb, vagy egyszerűbb, mint a mesék 80-90%-a, csakhogy mivel ezekhez képest relatíve kevés benne a humor, cukiság, szirupos-romantikus jelenet, meg egyéb más „elvárt”, nézőhajhász elem, így könnyebben feltűnnek a hibái is.

Kezdjük ott, hogy a Dínó egyáltalán nem olyan, mint a több Disney-film: teljes mértékben nélkülözi a dalbetéteket, nincs színes-szagos, csilli-villi látványvilága és még csak nem is kifejezetten humoros. Épp ellenkezőleg: gyermekfilmhez képest meglepően sötét, komor, olykor kifejezetten nyomasztó hangulattal bír, helyenként a vér ábrázolásától sem riad vissza, sőt meg merem kockáztatni, hogy gyermekbetegségei és helyenkénti banális egyszerűsége ellenére is az egyik legkomolyabb Disney-darab, olyan témákat is érint, amelyek mesékben nem, vagy csak nagyon ritkán fordulnak elő (szociáldarwinizmus; jó és rossz vezetőség kérdése; fanatizmus; az idősek, a betegek, valamint a gyengék megítélése, létjogosultsága; stb-stb.) Mindezek, a célközönség korára való tekintettel, kissé sarkítva és lebutítva vannak ugyan jelen, mindenesetre okot adnak némi moralizálásra, s mint ilyenek, kiváló beszédtémául szolgálhatnak bárki számára, kortól, nemtől, vallási és egyéb hovatartozástól, beállítottságtól függetlenül.

A sztori egyszerű, akár a faék, és a rossznyelvek szerint, nem más, mint a 88-as „Őslények országa” című rajzfilm pofátlan koppintása. Tény, hogy vannak hasonló momentumok, a vándorlás, illetve az összetartás motívuma itt is megjelenik, de a karakterek, már csak korukat tekintve is teljesen eltérőek, ahogy a hangsúly is másra helyeződik végül. Mindenesetre, hogy a fenti állításomat jobban alátámasszam, érdemes lenne alaposabban szembeállítani e két mesét, amelyre egyszer talán majd sort is kerítek, de nem itt.

Visszatérve a történetre, egyszerűsége és plothole-jai ellenére sem mondanám rossznak, végtére is lássuk be, egy dinós film esetében túl sok bonyolításra meg variációra nincs lehetőség. A cselekmény tempója kellően feszes, ahogy a megfelelően adagolt feszültségkeltés is működik, szóval az érdeklődést képes fenntartani, már akinek sikerül szívébe zárnia a karaktereket, akik éppenséggel pont ennek a feszített tempónak isszák meg a levét. Hiába a nem túl egyedi, ám összegészében szerethető szereplőgárda, ha egyszer a nagy rohanás közepette lényegében senkit sem jut időnk kellőképpen megismerni.
Hogy miért nem tartom mindezek ellenére sem rossznak a karaktereket? Noha a szereplőkről, illetve azok vágyairól, azt az alapvető tényt leszámítva, hogy valamennyien túlélni szeretnének, tény és való, hogy nem sokat tudunk meg, mégis, az érzelmi életükbe, illetve a gondolkodásmódjukba nyerhetünk némi bepillantást, igaz, meglehetősen implicit módon, a testbeszéd és az arcjáték lévén. Számos burkolt reakció figyelhető meg a filmben, sokat közülük én is csak többszöri megnézésre, illetve utánaolvasás után vettem észre.
Mivel én eleve szeretek karaktereket elemezgetni, boncolgatni, ezért többé-kevésbé mindenkit kedveltem és/vagy érdekesnek találtam, sőt még kedvencem is akadt, Bruton személyében, aki Disney-mércével mérve meglepően árnyalt és hiteles figura, noha belőle is ki lehetett volna hozni jóval többet, ha valamivel több screentime-ot kap.

Többen felróják a mesének a jellemfejlődés hiányát, holott igenis fellelhető jellemfejlődés a Dínóban, nem is egy, csakhogy mivel eleve nem főszálként jelennek meg a történetben, ezért aztán javarészt nem túl látványos és emlékezetes fejlődések ezek, de tény, hogy jelen vannak.
Érdekes volt számomra továbbá a főgonosz karakter hiánya. Mert a Carnotaurus-okra lehet ugyan ellenségként tekinteni, ám ha az ő szemszögükből nézzük a dolgot, ők nem gonoszok, végtére is ők csakis a túlélésért, muszájból ölnek, ragadozók lévén ez a dolguk. Pluszpont, hogy annak ellenére, hogy nem szólalnak meg, a legtöbb dinós filmmel, mesével ellentétben nem csináltak belőlük agyatlan gyilkológépeket. Az esetek 90%-ában ugyanis „rendes” ragadozók módjára viselkednek, mindenféle irreleváns, meseszerű viselkedési formát nélkülözve. Éppen ezért, a túlélésért küzdő Carnotaurus-pár kellően komolyan vehető és ijesztő ellenfél, badass karakterdizájnnal.

Érdekességképp megjegyezném, hogy utánaolvasva a dolgoknak (art book, interneten fellelhető interjúk, kommentek, angol dupla lemezes kiadás extrái, stb.), rá kellett jöjjek arra, hogy ezt a mesét piacra dobás előtt legalább tucatszor átírták, mind koncepció, mind megvalósítás, mind történet, mind pedig karakterek szempontjából. Eredetileg teljesen más darabot kaptunk volna – aminek azon kívül, hogy ugyanúgy dinók szerepeltek benne, tulajdonképpen köze nem volt a végleges változathoz – csakhogy a Disney fejesei mindannyiszor visszadobták, olyan indokokra hivatkozva, miszerint nem elég gyermekbarát, nem elég ígéretes, stb-stb. Volt szerencsém látni eredeti storyboardokat, látvány, és karakterterveket és bizony, lényegesen jobb és népszerűbb lett volna a végleges alkotás, ha a Disney-ék hagyták volna kibontakozni. Mindemellett változatosabb helyszíneken és zöldebb tájakon játszódtak volna a jelenetek, továbbá eredendően családi természetfilmnek lett szánva (ergo nuku beszéd), és még más egyéb finomságok. Egy szó, mint száz, itt kivételesen nem a készítők voltak a ludasak, mert ők tényleg ambíciókkal és lelkesedéssel telve láttak neki e film készítésének. Persze, érthető, hogy az emberek jobbára magát a kész produktumot díjazzák, nem pedig a benne rejlő potenciált.

Ugyanakkor, a Dínó az egyik legszebb morális üzenettel bíró mese, ami felett valahogy gyakran szeretnek elsiklani. Pedig véleményem szerint, ami értéket közvetít és jóra nevel, az már eleve nem lehet rossz. Pláne, ha mindemellett maga a technikai kivételezés is ilyen igényes: a zenéről csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni, egyszerűen hidegrázósan fenomenális, a látványvilág pedig, noha mai szemmel nézve már itt-ott kissé kopottasnak hathat, főként színek tekintetében, mégis a maga kissé nyers, realisztikus módján szépnek mondható, és korát nagyban megelőzi.
A Dínó ugyebár 2000-ben jött ki, s már a 90-es évek közepétől dolgozni kezdtek rajta, akárhogy is, mégiscsak egy több mint tizenöt éves darabról beszélünk. Ennek ellenére megkapóan részletgazdag: a Parasaurolophus bőrhártyáján átszűrődő napfény, lélegzetvételnél fel-le mozgó bordák, pikkelyeken legördülő vízcseppek, homokvihar után apró koszfoltokkal pettyezett pikkelyek, az izmok mozgása, a bőr rezdülései… bizony, ezek mind-mind látszanak, s észrevétlenül kölcsönöznek valóban hihető látványvilágot a filmnek. Ahogy azt már fentebb is említettem, sokakat zavar viszont a kopár, sivatagos-sziklás környezet, s az ebből fakadó komor, egyhangú színvilág (sok-sok szürke és barna), ahol a cselekmény valamivel több mint fele játszódik. Én ezt a magam részéről nem rónám fel hibának, végtére is katasztrófa után vagyunk, vagy mi. Ugyanakkor tény és való, hogy a zöldebb környezet nézőbarátabb megoldás lett volna és gyanítom, valamelyest dobott volna a népszerűségen is.
Ami a karakterdizájnt illeti, érdemes megfigyelni, hogy a négy azonos fajhoz tartozó főhős dinoszaurusz milyen jól elkülöníthető mind egymástól, mind pedig a többiektől, vonásaikat, alkatukat, s hangjukat(<--- itt nyilván nem a beszédhangra gondolok :D) tekintve egyaránt.

Összegészében tehát egy igencsak félreismert és hánytatott sorsú darabról van szó, amely hibái dacára sem olyan sekélyes és ostoba, mint amennyire az elsőre tűnhet. Nyilván nem kell dosztojevszkiji mélységekre gondolni, de a legtöbb gyerekeknek szánt animációs filmet kenterbe veri mondanivaló terén. Mindemellett lehet, hogy klisés, lehet, hogy kiszámítható, ugyanakkor megvannak a maga pillanatai (nyitány, meteorzápor, barlangjelenet, végső összecsapás), melyeknél a film nagyszerűen remekel, az ősvilági hangulat és életérzés remekül átjön, zenei téren pedig egyenesen kiemelkedő. Nálam ugyan személyes kedvenc, személy szerint a maga nemében az egyik legjobb, legértékesebb alkotásnak találom, mégsem merem bárkinek nyugodt szívvel ajánlani, vagy ha igen, csak némi kompromisszum fejében.

Ha ajánlást kéne tennem, elsősorban olyanoknak javasolnám, akik szerették, illetve szeretik a dinoszauruszokat, valamint a rajz, és animációs filmeket, és úgy általában véve azoknak, akik egy egyszerű, látványos kikapcsolódásra vágynak, némi moralizálással és fantasztikus hangzásvilággal megfűszerezve. Aki egy tipikus Disney-mesét vár, az csalódni fog, mert mint említettem, szinte semmiben sem emlékeztet a stúdió sem korábbi, sem pedig a későbbi munkáira. Aki arra adja a fejét, hogy megnézi, ne egy cuki, vicceskedő állatmesére számítson, hanem inkább egy idősebb gyerekeknek, illetve gyermeklelkű felnőtteknek szánt kalandfilmre, illetve drámára, egyszerű, ám olykor nehezen megismerhető karakterekkel, s némiképp burkolt, ám annál erősebb mondanivalóval. Ez utóbbi okból kifolyólag, s mert a szíve nagyon is a helyén van, családi filmnek ideális. Kisebb gyerekek számára egy-egy jelenet esetleg ijesztő lehet, azonban, ha láttak már néhány természetfilmet és/vagy dinoszauruszos dokumentumfilmet, akkor ezt is nyugodtan megnézhetik.

U.i.: ha valakit esetleg érdekel, Tumblr-ön vezetek egy side-blogot a témában, ahová igyekszem összegyűjteni valamennyi fellelhető érdekességet, képet, infót, törölt jelenet, stb., a Dínó c. animációs filmmel, illetve annak előéletével kapcsolatban. Mivel túl sok oldal nincs a témában, ezért könnyű lesz ráakadni. :)

Egy kihívás miatt végül erre esett a választásom :D
Gyerekként szerintem tuti láttam belőle valamennyit, (akár az egészet, csak rég volt már) , hisz természetesen megvolt nekem is a dínós korszakom :D Szerintem még ebből is volt valami figurám, vagy legalábbis az unokatesóimnak.
Amúgy egy egyszerű, de aranyos kis rajzfilm. Nem olvastam a leírást sem, így egyáltalán nem voltam tisztában vele mi is a főstory szóval azért valamennyire meglepett a spoiler az elején :D

Nagyon izgalmas, vicces, szép látványvilágú dínós mese, tetszett.

Nem volt rossz, de engem annyira nem fogott meg.

Csodálatos film, ami nem tudom, hogy maradt ki nálam eddig. Izgalmas történet, változatos karakterek és olyan elképesztő animáció, ami mellett a mai CGI-os és 3D-s animációs filmek nagy része elbújhat szégyenében. Mindez 2000-ben!
Nagyon tetszett, az elejétől a végéig lekötött, mert nem nézi hülyének a nézőket. Az állatok élethűek voltak, a környezetről sokszor azt hittem, hogy valóságos. Szóval, mindent egybevetve, nem értem, miért vártam eddig vele. Kedvenc lett.

Az eleje kicsit nehezen indult be, de miután Aladár és a lemúrok elindultak a hosszú útra, onnantól szinte folyamatosan jöttek a kalandok, az izgalmak, és persze a várva várt végkifejlet. Örültem, hogy a végére minden helyrejött, és mindenki elnyerte méltó jutalmát. A zenéje pedig csodás, egy élmény volt hallgatni. :)

Nagyon szeretem ezt a mesét, sokszor láttam már, de még biztos, hogy meg fogom nézni. Az egyetlen hibája, hogy mindig megfeledkezem róla, pedig jó a történet, szépek a dinók és imádom a lemúr családot is. Bébi Aladár a legcukibb.