Didi, megőrjítesz! (1986) 63% 4★

Dieter Hallervorden filmjeinek egyik legérdekesebb aspektusa ma a „mutatványozás”. Ha a pitkini jóindulattal felvértezett, de mégis porcelánboltban ügyetlenkedő elefántként tevékenykedő ember ügyes-bajos dolgaiból származó humor nem elégséges, a kaszkadőrmutatványok mindig kiállják az idő próbáját. A Didi… erre remek példa, a szereplők által bemutatott esések, zuhanások és mászások remekül mutatnak a képernyőn, ilyen téren a mozi egyre csak jobb lesz, hisz napjainkban az efféle fizikai erőpróbákat a digitális képalkotás, a dinamikus(-nak vélt) kamerakezelés és vágás is relativizálja.

No persze nem azt mondom, hogy a Hallervorden-vígjátékokat kezeljük valamiféle kaszkadőrshow-ként. Az viszont kérdéses, miként hatnak ezek a filmek azokra, akik anno a kilencvenes években nem látták őket VHS-en. A Didi… tekintetében erre nem mernék atombiztos választ adni, de én újranézve még mindig tudtam süvegelni a filmet. Története és dramaturgiája ugyan nem múlja felül egy Spencer-Hill darab színvonalát, viszont maga a sztori valid, jól reflektál a maga korára. Legfőképpen egyébként az amerikai kamionos akció/kalandfilmek paródiájaként érdemes nézni a Didi…-t, ennek megfelelően a két főhős mellett a képernyőidő javát a rikító sárga-piros nyergesvontató tölti meg élettel, és ő már jelképességében is szellemes jelenség: kilóg környezetéből, mondhatni, az amerikai utak sztereotipikus képébe kívánkozik, mégis van benne valamiféle tökkelütöttség. Őszintén nem tudom, mennyit pepecseltek vele a készítők, mennyire lett tudatosan kialakítva hagyományosnak éppen nem mondható felépítménye, de a célnak tökéletesen megfelel.
A humor forrása ezen izgalmas felszín alatt a karakterekből adódik. A legtöbb figura mintha saját maga jellegzetes filmes közhelyeinek paródiája volna, legyen szó a kocsi hátsó ülésén pöffeszkedő francia rendőrfelügyelőről, vagy a bajszos, már megjelenésükben is hagymaszagú motoros rendőrökről, és főleg Marcelről, akinek szövegei és gesztusai pontosan annyira nevetségesen franciák, hogy hozzá képest Hallervordennek már nem is kell elvontan adnia a németet – mindez egyébként elég jól kicsapódik a magyar szinkronból is, bár nyilvánvalóan nem Jöttünk, láttunk, visszamennénk kaliberű örökbecsű szállóigékre kell számítani. De tény, a szinkron ügyes és a szövegek is jók.

Szórakoztató vígjáték a Didi, megőrjítesz. A humora klappol, legtöbb részlete valid, nem akar sokat és azt biztosan el is éri. Szerintem bőven kedvelhető lehet bárkinek a Hallervorden-szüzek közül is, de akinek már tele a puttonya a Spencer-Hill/Pitkin jellegű humorral, inkább engedje el.