Csodaországban (2008) 80% 23★

TV-ben kaptam el még évekkel ezelőtt. Tökéletes iskolapéldája volt annak, hogy hogyan kell egy filmet kizárólag a magyarra szinkronizálás átütő erejével szinte nézhetetlenné tenni. Tényleg. Csak azért bírtam végignézni, mert a történet és a színészi játék szó szerint leragasztott a képernyő elé. Úgyhogy ha valaki nekiáll, kizárólag eredeti nyelven tegye!

Úgy viszont nagyon érdemes! Ahogy a leírásban is látjuk, az alaphelyzet szerint Phoebe egy különös kislány, akivel sok gond van az iskolában, nem tudja követni a szabályokat, és csak a drámaórán viselkedik “jól”. Nos, a film szerencsére nem arról szól, hogy a rossz, neveletlen Phoebe-t be kell törni, meg kell “javítani”, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak.

A film végére kiderül, hogy spoiler

De attól függetlenül, hogy pontosan miért vannak Phoebe-nek viselkedési problémái, is elgondolkoztató a mű, hiszen nem csak a kislánynál, hanem még számos szereplőn megfigyelhetjük, milyen nehéz dolga van (lesz) annak, aki bármilyen módon és irányban eltér a vonalzóval húzott “nagy átlagtól”. Szomorú téma, ami felveti egymás elfogadásának, a másik személyisége, szokásai, döntései, “furcsaságai” tiszteletben tartásának kérdését, még akkor is, ha a másik a gyerekem. Érdekes megfigyelni, hogy mindkét szülő jót akar, a “maga módján”, a kérdés csak az, hogy azt kell akarni ami szerintem jó, vagy amitől a gyerek jól érzi magát, és nem nyomorodik tovább? A másik égető probléma, amit vont magával bennem a film, az alternatív pedagógiák létjogosultsága, hiszen valójában minden gyerek “sajátos nevelési igényű”, egyéni foglalkozásra lenne szüksége ahhoz, hogy ne csak lexikálisan, de pszichésen is megfelelően fejlődjön, és ez bár nagyon nagy százalékban múlik a szülőkön, mégsem kizárólag az “ő saruk”. Jelen keretek között erre nyilván nincs mód és lehetőség, de amíg vannak pedagógusok, akik azzal a sóhajjal állnak a problémásabb gyerekhez, hogy “na megint kitaláltak valami ‘disz’-t, hogy ne kelljen tanulni” (sajnos vannak…), addig a történet minden szereplője csak konstans módon szenved (az a pedagógus is, aki egykor nagy lelkesedéssel indult, aztán a rendszer bedarálta, és csak a fásultság maradt).

Szóval ez egy ilyen film, de a végén előbújnak a napsugarak, érdemes megnézni! És Elle Fanning fantasztikusan ügyes, csak tátottam a számat, hogy mennyire sikerült életre keltenie ezt a nem egyszerű szerepet (itt még csak kereken 10 éves volt).

Egyszerűen GYÖNYÖRŰ!!! Nem egyszer könnyet csalt a szemembe. Tökéletes Színművészi játékkal, érzelmi töltetekkel. Kiváló mű!!! Miss Dodger karaktere pedig annyira magával ragadó volt.

Nem kötött le, túl elvont volt, nem jött át a mondanivalója. A kislány pedig nagyon idegesített benne. Egyedül a próbák tetszettek, illetve a felnőttek jól játszottak. De nem nézném meg újra.