Casanova (1976) 78% 19★

Elég sok filmet láttam és szerettem is Fellinitől, de ha tőle választanom kell, akkor ezt mindenképpen a legjobbjai közé tenném (a Satyriconnal együtt).
Nagyon szerencsés választás volt Donald Sutherland erre a szerepre. Kellett az ő anti-olaszsága szerintem ehhez a filmhez, hogy ne egy alapvetően csak az olaszok és filmesztéták számára megközelíthető alkotás legyen belőle. Innentől kezdve lett márka számomra Sutherland neve, amiben azóta sem csalódtam.
És valahol Fellini is valami újat, addig nem látott színeket mutatott meg itt magából, én legalábbis így vélem – azóta is.

Persze a Casanova téma önmagában is rettenetesen vonzó, nagyon sok művész fogott már neki a témának. (A magyarok közül nekem Szentkuthy – Széljegyzetek Casanovához írása jut az eszembe (a Szent Orpheus breviáriuma I.-ben).) Több Casanova film is készült.
Itt azonban az értelmezés más, mint a többi – alapvetően a nők hódítóját láttató – esetben. Mondhatni, hogy szeretettel és megértéssel fordul Fellini Casanova felé. Azt gondolom, hogy ez a hozzáállás az, ami miatt egy teljesen egyedi, erősebb és mélyebben megérintő film készült ez alkalommal Giacomóról.

Gondolom sok férfiban ott van valahol – kiben mennyire mélyen – egyfajta Casanova természet, s emiatt lehetett belőle egy modern, mégis mitikus archetípus, Priapus kései utódja. (A női lélekben is ott lehet, ott van, férfiképként persze.)
Fellini azonban a testről a lélekre (és még a szellemre) is átviszi ezt a fajta izzást és hevületet – tulajdonképpen Freud után szabadon (és természetesen ezzel önmagára utalva).
Ez a lelki szál pedig – Casanova lelkének bizonytalan rezdülései, lángolásai és félelmei – elég jól követhetően vezet végig a filmen, még ha a látvány (a lenyűgöző Fellinis képorgia) és a cselekmény ezt többnyire a háttérbe is szorítja. Ez a sodródó, kóborló lélek így, a határtalan Erosszal együtt egy nagyon furcsa hangulatot eredményez, amit Nino Rota csodálatos zenéje tökéletesen megjelenít.
Egy kicsit mindig ott sír a férfi Giacomo lelke – többnyire a vászon mögött, aztán már azon is.

Egy kicsit mutatvány az egész. A testi szerelem akrobatája egyensúlyoz a saját kifeszített(?) lelkén.
Persze ez nem dráma, inkább – Fellinitől mondhatni megszokottan – inkább csak olyan kicsit cirkuszi, kicsit szomorú-játék.

Szegény Giacomó! Hát szeressük őt! :-)

Karneválian, groteszken és kafkaian humoros, és gyönyörű. (Ezt majd megírom pontosabban, ha többször is megnéztem.)

Fellinivel még az ismerkedés fázisában vagyunk, de a Róma és a Casanova alapján határozottan tetszik a stílusa. Fogok még tőle filmet nézni.
Donald Sutherland meg (már megint) zseniális. Kár, hogy idősebb korára inkább a Zs-kategóriás filmekben kapott szerepet.