Bronco Billy (1980) 66% 10★

Bármilyen tárgyilagos elemzés előtt le kell szögezni a Bronco Billy kapcsán: ennek a filmnek lelke van! Szeretetreméltó lelkisége, amit ugyan beárnyékolhat a benne feltűnő giccs, sőt, Eastwood önreflexióját is összekeverhetjük akár önigazolási kényszerrel, akár önimádattal, de ez elől a mozi elől csak lelkileg átmelegedve, megenyhülve lehet felállni. Emiatt a pontszám nálam élből adta magát, és a további adalékokat nézve, semmi sem rontotta le igazán az összképet.

Giccsesnek giccses, de valóban szép és önjogán filmre vihető történetről beszélünk, megannyi közhelyes, mégis örökkön érdekes aspektussal. Itt van a vadnyugati tematikájú utazó cirkusz, ami régi idők hőseinek emlékét, erkölcsét próbálja feleleveníteni, ápolni, de sokszor erre mutatkozó igény nélkül. A cirkusz tagjai a társadalom aljáról érkeznek, csapatuk nem egyszerűen családot, hanem egyfajta önmegvalósító kollektívát alkot, számos elgondolkodtató vetülettel (mi lenne velük Billy nélkül, mivé válhatnak mellette, egyáltalán milyenek lennének és mit tennének, ha nem lenne nekik a show?). Az ebbe a körbe behuppanó, már-már egy Disney-meséből ismerős „hercegnő” karaktere, pontosabban az ő jellemfejlődése eleve önmagában filmre kívánkozna, pedig nincs benne semmi újdonság – illetve megint érdekes az átkötés, hogy miközben a többiek hátterétől teljesen eltérő világból érkezik, Billy rá is hatással van, ugyanolyan jó hatással, mint a volt bűnözőkre.
És hát Billy, aki ezt az egészet makacsul cipeli a vállán, fene tudja, miféle kötelességtudatból vagy szívjóságból, ráadásul a cselekmény egy pontján ugyanúgy megkísérel egybeforrni az eljátszott karakterével, ahogyan a többiek élvezik, hogy Billynek hála más, új, haszontalanságában is hasznos életet élhetnek.
Ez a mozi úgy lesz okos, hogy szigorúan papíron és nagyon tárgyilagosan nézve buta, hisz közhelyes, népmesei logika mozgatja, valószerűtlen karakterekkel dolgozik, ezekből mégis kimeríti a legtöbbet és a legjobbat. Ráadásként, amikor Billy a seriffel tárgyalva férfiatlansággal bizonyítja valódi nagyszerűségét, a néző olyan érzelmi hullámvasútra szállhat fel, aminek nincs komoly és messzire ható következménye – milyen jó is az, amikor valami úgy drámai, hogy nem terrorizál, zsarol vagy traumatizál…
Szóval igen, ez egy mese, egy cirkusz, aminek a hátterében ott van Bronco Billy és maga Clint Eastwood is, aki pályája hajnaláról nagyon is jól emlékezhet, milyen nehezen akar beindulni az efféle üzlet, és hogy milyen nehéz eleven legendaként megmaradni Clint Eastwoodnak (mondjuk Piszkos Harry, meg névtelen fegyverforgató idegenek helyett).
Mellette a szereplők korrekten teljesítenek, Sonrda Locke egyenesen zseniális, bár az elkényeztetett hisztis libát talán kicsikét túltolja, majd pedig túl gyorsan kezd belőle visszavenni – de hát ez egy mese, mint mondtam volt. Lesüt azonban az egész produkcióról, hogy ezt a filmet mindenki szerethette, és nagy tétben tennék rá, hogy minden résztvevő odatenné a valaha volt legkedvesebb munkái közé.

Nagyon nagy szívű, lélekemelő film, ami furcsa mód nincs a kanonizált Eastwood-életműben – pedig oda illik, hiszen innen már egyenes út vezet a rendező Eastwood késői életművének néhány fénypontjához. Maximálisan ajánlott!