Blood-C (Blood-C 1.) (2011–2011) 66% 16★

A papnők címke okán bukkantam rá erre az animére, pedig nem igen ajánlották megtekintésre. És tényleg! De ha már elkezdtem, gondoltam befejezem. Ennyi ellenszenves karakterrel egy animén belül még nem találkoztam. De nem csak ez zavart. Nem magyaráztak el normálisan semmit, minden csak úgy lóg a levegőben. A levezetés pedig szánalmas. Nem kedvelem a trancsír műfajt, és nem is fogom elmélyíteni ismereteimet ezen belül. Sayát azonban sajnáltam, és remélem, megtalálja azt a rohadékot, aki megrendezte ezt az egész vérfürdőt.
A grafika pocsék volt, az alakok groteszk módon magasak és vékonyak. A háttérzajok irritáltak végig. A zene volt egyedül, ami sikerült, mert az op és az ed is nagyon jó lett. És Saya seiyuu-ja Mizuki Nana :D Csak értük jár a két csillag. Én nem ajánlom senkinek, mert nem szól semmiről, csak a céltalan vérengzés uralkodik a képernyőn. Én bele is tekertem, hogy felgyorsítsam már. Most pedig igyekszem elfelejteni. :)

Lassan a végére érek a Blood alkotásoknak, és bár ez a sorozat jól indult, jó nagy baromság lett a vége.
Alapból egy lassabb tempójú anime, ami nem lenne baj, ha a végére összekapná magát. A váratlan fordulat megvolt, de nem éreztem annyira erősnek spoiler, hogy elégedetten álljak fel a sorozat elől. Ráadásul ez még nem is az igazi vége, mivel a Last Dark fogja lezárni ezt az egészet.
A látványvilág a Code Geass-hoz hasonló a megnyúlt szereplőkkel. Viszont igazán véres. Az anime nem finomkodik, a szereplők a legváltozatosabban halnak meg, úgyhogy ako nem bírja a horrort, az inkább bele se kezdjen.

Trancsírozós horror a végletesség jegyében. Az első, amivel találkoztam. Itt írtam róla: https://kulturleny.wordpress.com/2014/08/10/blood-c/

Most hihetetlennek tűnik, hogy anno, amikor még mit sem tudtam a szerzői alkotásról, és kiskamasz kritikus-wannabe korszakom éltem, én is a legrosszabb animék közé soroltam a Blood C-t (a borzalmas folytatás filmet meg kedveltem, facepalm!). Mert ez bizony kőkemény art-house, ami az elvárásokkal való játszadozásról szól. Az egész koncepció egyetlen végső fordulatra épül, aminek a mű összes eleme alárendelődik, minden átértelmeződik. Éppen ezért szerintem második nézésre még jobb élményt nyújthat, mert az igazi élvezetet itt a részletekben elrejtett utalások felfedezése jelenti.

A Blood C a legalapvetőbb jó-rossz ellentétre épülő mítikus, mesei jellegű világot mutat be: a kiválasztott hős, Saya (papnő) a falu békéjéért, biztonságáért küzd a beáramló fenyegetéssel, a harmóniát megbontó pusztító erőt képviselő „Idős Gyermekekkel” szemben. Ősi értékeket helyreállító világrend, semmi bonyolult. Másrészt, a falun belül a legtipikusabb animés slice of life-világot láthatjuk. Na de annyira tipikus, kezdetleges, hogy egyenesen elidegenítő. Tehát nem a Higurashi-féle ellentétező, hullámvasút-szerkesztést látjuk, ahol először beleéljük magunkat a nyugtató, szívmelengető slice of life jelenetekbe, majd hirtelen sokkol a vér és őrület. Itt az ellentét látszólagos.
Eleinte hagyományos, ciklikus formulát követnek az epizódok: Saya séta közben ugyanarra a dallamra énekel, eltérő szöveggel, ami a nap apró eseményeit foglalja össze (már ezzel reflektál a TV-sorozatok építkezésére + fontos, ahogy a háttérben csak a kabócák sírása hallatszik, teljes az egyedüllét); van egy iskolai jelenet, dögunalmas interakciókkal, NPC-szerű karakterekkel; nyugis kávézó-jelenet a cukorfalat Fumitoval; semmi extra apa-lánya jelenet, és végül persze a küldetés, harc a „szörnyekkel” (ezután nem teszek idézőjelt, képzeld oda). Konkrétan a monster-of-the-week megoldást használja, az alapból repetitív, eseménytelen mindennapok mellett. És nemcsak szerkezetileg nincs ellentét, hangulatilag sincs jelentősebb eltérés (már ha van érzékünk hozzá). Az említett dalolászás, a tompa, sulis párbeszédek, a „semmi nem történik”, még az élettelen hátterek is (amit eredetileg kritizálni akartam) ugyanazt a funkciót töltik be: majdnem maximumra tolják az elidegenítést, amit a küldetés része már legfeljebb fokozni tud, tehát nem az ellentétek elvén erősítik egymás hatását. Erre rátesz egy lapáttal a központi szereppel bíró, elhallgatás eszköze (végül is horror…): világépítés nulla; nem tudjuk, hogy ezek a lények honnan jönnek, mi a céljuk, miért csak Saya küzdhet ellenük, egy olcsó legendát sem dobnak elénk, de az animében mindenki ismeri a saját szerepét spoiler. Az első pár epizódban különösen fenomenális a küldetés bemutatása. Talán a kedvenc jeleneteim a sorozatból, amikor Saya sötétedéskor elindul a megjelent „Idős Gyermek” felé, szavak nélkül értjük a mentális felkészülését, látni az arcán a határozott kötelességtudatot; a zene elnémul, csendben várakozunk, míg testet ölt a lény. Nagyon ritkán találkozni olyan animével, ami ennyire konzisztensen, ekkora hozzáértéssel alkalmazza a hiánydramaturgiát. Ezt követi az akció (na ebből a szempontból valóban ellentét): a harci koreográfia, illetve a „trancsírozás” kidolgozottságáról szerintem nem kell beszélnem, ebben az egy pontban még azok is egyetértenek, akik utálják az animét.
A sorozat akkor indul be igazán, amikor a hagyományos építkezést megbontja, felcseréli a sorrendet (pl. a harcjelenet átcsúszik a következő részbe). Ugyanis, ahogyan egy sorozatban emelni kell a tétet, úgy erősödnek a szörnyek is, Saya pedig egyre nehezebben boldogul velük, kiesik a kezéből az irányítás, ez okozza az időeltolódást az eseményeknél. A szörnyek egy idő után már bármikor feltűnhetnek, előkészítés nélkül. Ráadásul az „Idős Gyermekek” kommunikálni is tudnak Sayaval, és egyre beszédesebbek… na azok a párbeszédek hátborzongatóak. Ezzel párhuzamosan egyre nyilvánvalóbbá válik Saya számára is, hogy semmi sincs megmagyarázva, nemcsak önmagában kezd kételkedni, hanem a körülötte lévő világban is. A történet rákérdez a saját késleltetettségére. Aztán jön minden idők egyik legkolosszálisabb húzása, a mindent megborító csavar, ami miatt borzasztó nehéz spoilermentesen írni a sorozatról.

Mint említettem, a második nézésnél már elsősorban nem a vérengzés ragadta meg a figyelmem, hanem az eseménytelenségben elrejtett tartalom, ami valami elképesztő bravúr. Kedvenc árulkodó jeleneteim:
1. Saya séta közben találkozik egy kutyával, megpróbálja megsimogatni, de az elszalad az út közepére. A lány félti, nehogy jöjjön egy autó, majd a mondat közepén megakad. Totál beállítás, hosszú csend – itt bizony nem jár autó. De azért a jelzőlámpa átvált pirosra.
2. A kávézónak saját háttérzenéje van, minden ott játszódó jelenet alatt ugyanaz az aláfestés. Az egyik részben viszont leleplezi a sorozat egyetlen képpel, hogy az a zene lemezről megy, a történeten belül.
3. Az ikrek egyik tagja, Nene meglepődik, hogy Saya meg tudja őket különböztetni. Felteszi a kérdést, hogy ha nem lenne semmi, ami alapján különbséget tehetne, tudná-e, ki kicsoda.

A Blood C gondolati / filozófiai / konceptuális oldalának vizsgálatakor más remekművekkel való rokonságra bukkanhatunk.
Ha van egy kész mondanivaló, amit egy történeten keresztül példáz az alkotó (úgymond „egy megfelelő történetet keres az üzenet közvetítésére”, ez a szintezettség a parabola/példázat lényege), akkor a mű önkéntelenül is illusztrációvá, kísérletté válik. Erre reflektál a Dogville – A menedék (2003) c. film formailag. spoiler
A végletekig eltúlzott, szinte esztétizált brutalitás gyakran tárgya a kritikának, mert az emberek elfelejtik, hogy amúgy az erőszak mindig öncélú. Ettől függetlenül az agyatlan trancsírozás sem annyira agyatlan, a Furcsa játék (1997) juthat eszünkbe róla. spoiler
A legközelebbi (kortárs) párhuzamot egy másik zseniális anime, a Kenpuu Denki Berserk (1997–1998) jelenti, bizonyos szempontból a testvére is lehetne. Strukturálisan is majdnem ugyanazt kapjuk: a késleltetés mindenek felett; egészen a tetőpontig altat (ha nem figyelsz), majd az utolsó két részben jön a kinyilatkoztatás + a világ káoszba fulladása (érdekes, a kultikus Berserket nem nagyon bántották amiatt, hogy az utolsó két részre élezték ki az egészet, a Blood C-t bezzeg igen, pedig itt csak 10 részig kellett „várni”, a másiknál meg 23 részig). De a témában is van átfedés, konklúzióban meg szinte ugyanaz: spoiler. A helyreállítóból nem viszonylagos, hanem érték nélküli világrend lesz. Egy lényeges különbség mégis van, a Blood C valamivel pozitívabb (már ha ezt lehet annak nevezni): spoiler
Természetesen az ősi Változások könyve a legfontosabb referenciaanyag, aminek az ismerete még inkább gazdagíthatja az értelmezést (én sajna nem vagyok otthon benne).
Felmerülnek még kérdések a nevelésről, örökségről, személyiségformálódásról, és főként az identitásról, de a befejezés, ami talán a legnagyobb csavar (csak senki nem veszi észre) spoiler Ezért tökéletes a sorozat befejezése. A felesleges, giccses „befejező” filmet, ami ironikus módon pont a nézői elvárásokat szolgálja ki, el kell felejteni, vagy még jobb, ha meg sem nézi az ember.
A legfelpontozottabb értékelés az oldalon azt írja, reméli, hogy Saya megtalálja azt, aki ezért a vérfürdő rendezéséért felelős. Hát…az bizony lehetetlen.
spoiler

Halloweeni időszakra különösen ajánlott. Nem ijesztgetős horror, nem is a gore miatt érdemes megnézni. Aki felfogja, mi történik a képernyőn, annak garantáltan nyomasztó, pszichológiai terrorban lesz része.

Nem a vegyes fogadtatáson csodálkozom, hanem azon, hogy az általában droid producerek erre nemcsak rábólintottak, de még a költségvetésnél sem spóroltak; a Production I.G. lenyűgöző animációja koronázza a művet.
Érdekes, vontatott, sivár, izgalmas, frusztráló, provokatív.
Minden idők egyik legexcentrikusabb animéje.