Bizánc (2012) 65% 62★

Ez a film új megközelítésbe helyezi a vámpírokat és a mítoszt, ami körüllengi őket. Nekem tetszett, hogy nem ugyanazt látjuk, amit újra és újra. Clara és Eleanor kapcsolata is szépen ábrázolt. Végig lekötött a film, és kiváló színészi alakításokat láthatunk. Gemma Artertont és Sam Riley-t is egyre jobban kedvelem, Saoirse pedig régóta kedvencem, és itt sem okozott csalódást. Maximálisan hihetően formálta meg Eleanort, aki 200 éve cipeli a múltját hallgatásba burkolózva, titokként. Clara is hasonlóan eleven karakter, aki megpróbál túlélni – a cél szentesíti az eszközt alapon. Caleb Landry Jones is szerethető volt a maga esetlen módján. Az egyik legjobb vámpíros történet, amit eddig láttam. Én tudom ajánlani bátran, egyszer bőven vállalható. (akár többször is)

Még egy újraírt értékelés. Már múltkor is kihangsúlyoztam, hogy nagyon egyedi hangulatú film, és ez fogott meg benne annak ellenére, hogy amúgy kerülöm a vámpírokat. Most egy kicsit jobban kifejtem.
Igazából a film elég erősen felosztható. Clara szemszöge és szála a sötétebb, a misztikusabb, az teremti meg az alaphelyzetet, míg Eleanoré kicsit YA. Az már alapból pozitívum, hogy a kettő kb. ugyanolyan mértékben esik latba, mindkettőnek van szerepe, mindkettő kell ahhoz, hogy kerek egész legyen a film.
Clara az a karakter, akit nem utál igazából az ember, akkor sem, amikor épp úgy érzi, hogy ennek a nőnek minden kereke elgurult. Nagyon szomorú, nagyon sötét sorsa van, és látszik, hogy a lányát tényleg nagyon szereti, és meg akarja védeni mindentől. Ugyanakkor elkeserítő látni, hogy sok halhatatlan karakterrel ellentétben (és igen, ebbe még a Twilight vámpírjai is beletartoznak!) egyáltalán semmi igénye a fejlődésre. Lenne lehetősége kitörni, elkezdeni haladni valamerre, tanulni, megkapta a hatalmat és az időt hozzá, de nem lép semerre, ugyanazt az élhetetlen életet éli, és húzza magával Eleanort is. Hiába nem az ő hibája volt, hogy mélyre került, az már igen, hogy meg sem próbált felállni onnan. spoiler
A világ maga nagyon ötletes, tetszik, hogy egyszerre ragaszkodnak végletesen a vámpír-mítosz elemeihez (pl. egy vámpír csak akkor mehet be egy házba, ha behívják, valamennyire szerintem Eleanor kinézete is utalhat rá (nagyon kék szemek, sápadt bőr és vörös haj eredetileg a született vámpírok jellemzői voltak), megvan a kapcsolat a denevérekkel, illetve csak embervért isznak), és értelmez elég szabadon néhányat (fogak helyett körömmel szúrják át a bőrt, nem harapással változtatnak át másokat, és nem úgy tűnik, mintha nagyon zavarná őket a napfény…). A Testvériségről nagyon szívesen megtudtam volna még többet, a hangulat pedig nagyon erős, sötét, thriller-, de nem horrorszerű, belengi egyfajta rejtélyesség, egyfajta misztikum.
Saoirse Ronannek pedig kegyetlenül jól áll a vámpír szerep, végig teljesen hiteles benne. Eleanor végig megérthető és szimpatikus, az anyja megrekedtsége mellett ő az, akinek legalább igénye van arra, hogy lépjen valamerre, hogy történjen valami, igaz, ő is inkább mások mentorálásával jut el idáig. A megoldása, hogy kvázi „pacifista vámpír” legyen, sokkal szebb, és sokkal ötletesebb, mint a Twilight „csak állatvért iszunk és szép aranyszínű lesz a szemünk” verziója. A szerelmi szála Frankkel is ezerszer hitelesebb mint az említett filmben látható megoldás. Pl. én ez utóbbiban már az első részben feltettem a kérdést, ami Edwardnak valahogy a harmadik-negyedik rész környékén jutott eszébe, hogy a csaj pontosan mit is akar – vele maradni, vagy halhatatlanná válni? Itt Frank egy pillanatig nem titkolja, hogy igen, szerelmes a lányba, de a vámpír téma számára azért is vonzó, mert nem kéne meghalnia. És ettől nem tűnik önzőnek, vagy kevésbé szerelmesnek, mert ez egy leukémiás tizenévestől teljesen érthető és reális – miután szembesül azzal, hogy ő meg fog halni anélkül, hogy tényleg élhetett volna, miközben a barátnőjének végtelen ideje lesz, engem zavart volna, ha nem vágyik erre a lehetőségre, mert onnantól kezdve nem is lett volna hiteles. Tudtam szurkolni nekik, tudtam aggódni mindkettejükért, párszor összeszorult a szívem, egyszóval jól működött a páros.
A végén sok a nyitvamaradt kérdés, amikre én még vártam volna a válaszokat, de összességében én a Byzantiumot előszeretettel ajánlom bárkinek, aki szeretne egy egyedi megközelítésű vámpírtörténetet látni.

Átgondolva és összehasonlítva, azok közül a vámpír filmek közül amiket mostanában néztem meg, valamiért ez tetszett a leginkább… Persze sajnos a történet nekem itt is kevés volt, mert például egy
nagyobb fõgonosz vagy ellenfél sokkal jobban feldobta volna szerintem… De alapjáraton sokkal rosszabbra számítottam és ennek ellenére letudott kötni, ami szerintem leginkább talán Caleb Landry Jones-nak volt köszönhetõ. Bírom a „fura” színészeket.

Kiváló film.
Bitang erős hangulata van már rögtön az elején, engem már ezzel megvett. A képi világ, a zene, a történetvezetés mind-mind remek, szép, szomorkás… A sztori szerintem teljesen rendben van, pont ilyesmit vártam. A főszereplőkről meg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni (mondjuk kimondottan kedveltem mindegyiküket már a film megtekintése előtt is):Gemma Arterton kiváló a dögös, de szükségszerűségből könyörtelen Clara szerepében, Saoirse Ronanről tényleg elhisszük, hogy 200 éves, Caleb Landry Jones meg bájosan esetlen.

Kinek ajánlom? Azoknak, akik a vérszopók ábrázolásánál az Alkonyat és Penge filmek helyett inkább az Interjú a vámpírral és Dracula által képsviselt stílust részesítik előnyben.

Modern vámpírok… Hiába az Interjú a Vámpírral alkotóinak munkája, sajnos a közelébe sem ér, de ezek legalább nem csillogtak, ami jelentős plusz pont.

Féltem tőle, hogy nem fog tetszeni és az elején annyira nem is ragadott magával, de a végére ahogy összeálltak dolgok + megszoktam ezt az időben össze-vissza ugrálás-emlékezést, egész tetszett.

Ja és anyuka magyar hangja is olyan, ami valahogy irritáló nekem, de itt valahogy nagyon passzolt szerintem. Főleg mikor őrjöngött.

A film elbeszélése két idősík között ugrándozott, melyekből számomra a múltban játszódó jelenetek voltak érdekesebbek, hiszen ezek lassan adagolt információk mentén ismertettek meg minket a két főszereplő pontos háttértörténetével, illetve az egymáshoz való bonyolult viszonyuk eredetével. A természetfeletti szál és a feminista mondanivaló az elnyomó férfiakkal szembeszálló nőkről olyan aspektusai voltak a cselekménynek, amik nagyon is lekötötték a figyelmemet, bár a természetfelettivel kapcsolatban több érdemi részletet is megoszthattak volna a nézőkkel. A kapkodós, kidolgozatlan lezárás sokat rontott az élményen, egyszerűen nem passzoltak bele a történet addigi menetébe a karakterekben hirtelen bekövetkezett viselkedés- és hozzáállásbeli változások. A szereplőket illetően Clara nekem végig unszimpatikus volt, hiába tudtam meg róla, hogy milyen tragikus események formálták őt az élete során, akkor is egy felelőtlen, sőt bizonyos értelemben önző személynek láttam őt a tettei nyomán. Eleanor csendes magányossága, írás iránti szenvedélye nagyon tetszett, bár a hozzá köthető szerelmi szálat eléggé súlytalannak és kissé talán feleslegesnek éreztem.
Főleg a múltas részekből kibontakozó drámai életutak, valamint a két főszereplő színésznő fantasztikus alakítása miatt mondom azt, hogy egyszeri nézésnek elment, bár igazán remek és emlékezetes élményt sajnos nem okozott.

Tetszős, jó kis mese felnőttebbeknek.

Különös hangulatú, érdekes film. Nem az a tipikus vámpírfilm. S.Ronan kukasága néha megőrjített. De kárpótolt G.Arterton, az ő játéka sokkal színesebb, és meglepi volt – a számomra totál ismeretlen – Caleb Landry Jones, róla még biztos fogunk hallani.

közelítések a legócskább vámpír topik felé – az eutanázia felől. Mondjuk attól még nézhetetlenül szar.