Az inkák titka (1954) 53% 3★

Nem mind arany, ami fénylik, akkor sem, ha Heston. Ha a hollywoodi aranykorból kellene atombiztos, tévedhetetlen és emiatt fél évszázad elteltével csalódást okozni aligha tudó nagyságot választani, Hestont vélhetően betenném a kalapba. Pedig tévedhet ő is, pontosabban rajta is ejthet sebeket az idő vasfoga, és ez még olyan, popkulturális szempontból elég aktívan velünk élő mozira is igaz, mint Az inkák titka.
Ezt a filmet vélhetően örökre az Indiana Jones-franchise közvetlen előképének, magát Hestont pedig a jonesi figura prototípusának fogják tekinteni. A stílus, az öltözék, általában véve ez az újfajta férfi hősideál, amiben a bogarti faragatlan macsóság mellett van egy kis brandói esztétika a felszín alatt – a huszadik század második felének sztárjai közül jó sok meríthetett Hestontól, illetve az általa megformált Harry Steele-től.
A megveszekedett Indiana Jones-rajongókon kívül vélhetően újra és újra műsorra fogják tűzni ezt a darabot A nagy Lebowski-fanok is, hisz a film zenei motívumát egy az egyben beemelték a kultikus Coen-mozi egyik elvont jelenetébe. Ez a zenei szakasz kifejező, hiszen az ötvenes évek közepén Amerikában szörnyen nagy exotica-divathullám tombolt épp. A mozi zenéjét farigcsáló Les Baxter tucatnyi óceániai/afrikai/karibi hangulatú easy listetening lemezt készített el a big bandjével, de ezen a területen személyesen kedvenceim, Arthur Lyman és Tito Puente is rendkívüli érzékkel keverte össze a könnyű háttérmuzsikát a trópusi dzsungelek jellegzetes zörejeivel, barbár dallamaival, primitív ütőseivel. De nem kell leragadnunk a zenénél, gondoljunk csak a korszakban divatos és ma is veszettül menő tiki bárokra, illetve az egyre kreatívabb rumból/kókuszlikőrből és egyéb délies ízvilágú italokból kevert koktélokra.

Szóval Az inkák titka áttételesen ennek az akkor éppen felpörgött hangulatnak egyfajta első nagy megtestesülése volt, és minden adottnak tűnik ahhoz, hogy az egyébként varázslatos, talán csak jellegéből fakadóan icipicit képmutató atmoszféra és kalandor attitűd elragadja a nézőt. Ez mégsem történik meg, Az inkák titka masszív unalomba fullad, nem azonnal, hanem lassan haladva az egyre eseménytelenebbnek ígérkező végkifejlet felé. Vélhetően nem a modern befogadó túlterhelt ingerküszöbével van itt a baj: ez a film sajnos talán már a maga korában is ingerlően unalmas volt, így aztán látszik, hiba volt a készítők részéről mindent feltenni a hangulatra…
És bár általában nem kapcsolom ki egy darabig, ha Baxter valamelyik lemeze bevándorol a lejátszómba, itt kivételesen a zenei körítés sem segíti a néző dolgát. Az egyébként még itt, egy másik értékelésben is dicsért Yma Sumac éneke meglepően nehezen befogadható és elviselhető már rövidtávon is, márpedig jóval többet látjuk és halljuk a témába vágó ősi szertartásokat ahhoz, hogy ne tegyük fel a kérdést: nincs itt valami tévedés?

Sajnos van, Az inkák kincse mai szemmel nézve, függetlenül attól, hány korabeli, vagy akár még régebbi, másfajta feszültségfokozással dolgozó klasszikus filmet néztünk is már meg, egyszerűen unalmas. Veszedelmesen… Legyen bármennyire szép, jól eljátszott, jövőbe mutató és elismerésre méltóan inspiráló a jövő számára, kötelező filmtörténeti körnél többnek nem bizonyult.

Maga a film érdektelen. Pár hét múlva már csak annyira fogok emlékezni, hogy Yma Sumac minden idők legcsodálatosabb énekese. De ezt már eddig is tudtam. Miatta nem teljesen felesleges megnézni.