Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány (2019) 71% 412★

Az alapkoncepció még tetszik is.
Vegyünk ki a sorozatgyilkosos filmből mindent, amitől az sorozatgyilkosos film lenne: a gyilkosságok bemutatását, a gyilkos utáni nyomozást vagy éppen a gonosz patogenezisét, vagyis annak a végigkövetését, hogyan lett a gyilkos az, aki.
Hagyjuk el maximálisan ezeket a megszokott narratívákat, és nézzük meg, mi marad nélkülük Amerika egyik leghíresebb sorozatgyilkosának történetéből.
Hát, oké, a készítők lefejtették a klasszikus sorozatgyilkos filmtoposzokat, de nem ártott volna, ha kitalálják, mit raknak a helyükre, mert így ez a film nem más, mint egy hatalmas kihagyott ziccer.

Most komolyan, szűk két órában az derült ki, hogy a sorozatgyilkosok/pszichopaták amúgy a mindennapokban normális embernek tűnnek, nem pedig vért isznak sötét barlangokban és kecskéket áldoznak a Sátánnak napi szinten? Nem mondoooood! Ha nem így lenne, valószínűleg elég hamar elkapnák őket. Meg amúgy is, jéé, egy ember tud emberi lenni, akkor is, ha gyilkol? Jéé. Jééé.

Felvillant itt néhány, kibontásra érdemes dolog: például a Ted Bundy életében lévő nők, beleértve az anyját is. Erre is fel lehetett volna fűzni a sztorit. Lehetett volna húzni egy merészet és konkrétan megtenni Lizt főszereplőnek, és az ő szemszögéből bemutatni az eseményeket, azt, hogy hogyan hat rá lelkileg az egész, a kétségeit, a vergődését, a bűntudatát. Ehelyett láttuk, ahogy magába fordulva üldögél a kanapén és hogy néha iszik egy pohár bort. A legerősebb jelenet a film végén volt, amikor szembekerül újra Teddel, na, ha olyan intenzitású és jellegű lett volna az egész film, máris több értelme lett volna.

Vagy fel lehetett volna fűzni a narratívát a média szerepére. Az se lett volna egy hű de nagy újítás, de legalább lett volna egy központi szál a filmben. Hogyan csináltak Bundyból valamiféle celebet, mi van a rajongólányokkal, hogyan befolyásolta a médiajelenlét a tárgyalást. Ehelyett ebből is csak villanásokat kaptunk.

Bemutathatták volna, egy pszichopata hogyan működik a kapcsolataiban, tetteiben, mi motiválja, hogyan alakítja tökéletesen az általa felépített szerepeket. Őszintén szólva az is idegesített, hogy itt valamiféle őszinte szerelmet ábrázoltak Ted és Liz között, pedig erről is le lehetett volna rántani a leplet, hogy egy pszichopata milyen is egy párkapcsolatban.

Vagy ha itt tényleg az volt a cél, hogy emberivé tegyék Bundyt (igazából fogalmam sincs, mi volt a cél), akkor bemutathatták volna azt is, hogy egy titok, egy bűn hogyan idegeníti el az embert a társadalom többi részétől. Mit tudom én, igazából egy csomó olyan szálat ki tudtak volna emelni, ami megkülönböztette volna ezt a filmet a klisés sorozatgyilkosos filmektől, de valahogy egyik mellett se tették le a voksukat a készítők, és így meg szétfolyt az egész.

Őszintén szólva ez a film nekem arról szólt, hogy ha lehántunk minden megszokott toposzt egy sorozatgyilkos történetéről, akkor nem marad más, csak egy unalmas, vontatott váz. Ami önmagában egy eléggé pszichopata üzenet, de most ezt sikerült átadni, bár nem gondolom, hogy ez lett volna a cél….

átkozottul vontatott, sokkolóan manipulatív és hitvány
(a hitvány kicsit erős de na értitek)

Engem nagyon magával ragadott a film. Az elejétől a végéig lekötötte a figyelmem, kíváncsian vártam, hova fokozódik a cselekmény, milyen végkimentele lesz a történetnek.
Zac Efron-t végre nem egy tini-filmben láthattuk, ahogy egy szál nadrágban feszít, hanem végre a komoly oldalát is megmutatta. Élvezhetően hozta számomra Ted karakterét, csintalanságát, hiúságát, igazságérzetét, büszkeségét és meg sorolhatnám. Kapcsolatai zűrösek, mégis érzelmekkel dúsítottak.
Liz depresszív mélységei, önmarcangolása szomorú, azonban érthető.
Tetszett, hogy az egész filmet körül lengte a reménység és a hit. A vegkimenetelre azonban nem számítottam.

Elképesztően érdekes film. Semmit nem tudtam erről az emberről, elvárásaim sem voltak a filmmel kapcsolatban és ebből kifolyólag meglepett. Végig fenntartotta a figyelmemet. Egyik pillanatban hittem Tednek, utána viszont biztos voltam, hogy színészkedik.
Minden elismerésem Zac Efronnak, aki szerintem irtó nagyot lépett előre ezzel az alakításával a karrierjében. De egyébként mindenki jól hozta a karakterét.
Örülök, hogy nem a brutális gyilkosságok bemutatása volt a célja ennek a filmnek, hanem a tárgyalások és az ítélethozatal folyamata. A pszichológiai része volt a legérdekesebb, bár az annyira nem került előtérbe, mint szerettem volna.
Megjegyzés: nem értem azokat, akik ezt a filmet lepontozzák és unalmasnak tartják. Én egy percig nem unatkoztam.

Nem volt olyan rossz film, érdekes volt. Eddig csak hallásból, vagy utalásból hallottam a hírhedt sorozatgyilkos Ted Bundy-ról. Nem semmi egy pasi volt az biztos, és Zac Efron egész hitelesen adta a karakterét, és nekem tetszett. Nagyon agyafúrtnak kellett lennie, hogy mindezt eltervezze, és kivitelezze, és végig ártatlannak vallja magát. Lily Collins pedig szerintem nem volt olyan jó, engem nagyon zavart a csaj egész végig, nem igazán bírom őt. Uncsi volt szegény csajszi. A film nem volt uncsi érdekes sztori volt.

Haladéktalanul kérvényezem a film címének megváltoztatását olyasféleképpen, hogy Teddy a szépfiú: Átkozottul jóképű, sokkolóan megnyerő és vonzó , mert ebben a verzióban ez a film nagyobb átverés, mint az a maszk, amit az igazi Bundy mutatott a nyilvánosságnak.
Nem Zac Efron személye vagy alakítása miatt szükséges a váltás, hanem a karakter kibontása, kezelése miatt

Ez rémséges volt! És nem olyan értelemben, mint ahogy a gyalázatos előzetes után is remélni mertem. Kolosszális, kommersz csalódás.

Akik a kritikáikkal megnyugtattak, hogy nem egy elfuserált szerelmi krónika lesz ez, – ahogy a már említett előzetes is ígérte – hanem a tárgyalásról szól a film, azok őszintén nem tudom, hogy mit néztek, mert ez a film pontosan az, aminek első pillantásra is látszik; egy kicsavart nyáltenger.

Egy nyáltenger, ami ezernyi cukormázzal megkenve, szégyentelenül ajnározza Ted Bundy-t, akit a pusztító tudatlanságban és naivitásban nevelkedett tinilányok álompasijaként mutat be, egy nyáltenger, amiben huszadrangú a tárgyalás, huszadrangú, hogy ez a pasas saját bevallása szerint több, mint 30 kéjgyilkosságot követett el, huszadrangú, hogy mi történt a valóságban, hogy milyen volt az igazi Bundy. Csakis az számít, hogy ez a Teddy fiú micsoda megnyerő, udvarias, szellemes és helyes fickó volt, akit igazán nagy maradiságra vall elítélni csak azért, mert pár nőnek levágta vagy betörte a fejét, néhányat meg olyan brutálisan megerőszakolt, hogy a belső nemi szervei elmozdultak. Az egész Átkozottul hosszú címem van film kényszeresen ügyel arra, hogy elhallgassa azokat a tényeket, amik csorbítanának a figura szerethető mivoltán, – így egy bűntényt se látunk, kulcsfontosságú bizonyítékok, momentumok vannak lehúzva a klotyón, a bűntények esküdtszék előtt való ismertetésére is hiába várni, a vád képviselője öt percnyi beszédet nem kap a szájába, az egész tárgyalás egy ZS kategóriás kabaré – amit pedig muszáj megjelenítenie, azt elbagatellizálja. Olyan "hm… igen, tényleg egy farönkkel agyonverte álmában azt a szegény lányt, és leharapta a mellbimbóját… De emberek! Hallották azt a szellemes riposztot, amit a bírónak csak úgy pihekönnyeden odakent? Ugye hallották?? Micsoda kópé ez a Teddy-fiú! Én mondom, micsoda kópé! Én imádom! Ugye Önök is imádják??

Ezzel a mentalitással mit kap a néző Amerika egyik legelvetemültebb sorozatgyilkosából, az érzéketlen ragadozóból és elképesztően intelligens, mester-manipulátorból, aki egy akkora pszichiátriai rejtély, hogy az FBI egy szakembere se tudta egyértelműen pszichopatának minősíteni, mert nem illett rá elfogadhatóan a kórkép annak ellenére, hogy ez a pasas minden szépítés nélkül egy számító vadállat?
Egy meg nem értett rossz fiút. Egy romantikus hőst, akivel teljességgel méltatlanul bántak.

Aminek a következtében masszív két órán keresztül csak azt bámultam, ahogy még a legutolsó női statiszta is halálosan szerelmes belé, kortól függetlenül úgy vihorásznak, pirulgatnak és fészkelődnek Bundy közelében, mint a tüzelő nyulak. Miközben a készítők narrációként éppen csak a képembe nem ordítják, hogy JESSZUSKÁM, BEHALOK! NÉZD, MILYEN ELBŰVÖLŐ GYEREK, EZ A BUNDY!!! NÉZD, MICSODA PASI!! . Ez a töménytelen sztárolás nem csak vegyes üzenetet közvetít, gúnyolja az áldozatok hozzátartozóit, hanem hitelesség szempontjából egy nagy nullává is teszi a filmet. Gondolok itt speciel arra, hogy az igazi tárgyalásról készült felvétel bizonyítja, hogy Bundy nem sírt az ítélet alatt. Gondolok itt speciel arra, hogy nem csak annak a valóságtartalma problémás, hogy az egész film egy fuckin' love story, hanem ennek a love storynak a kezelése is. Bundy és a Lily Collins által alakított barátnő kapcsolatát egy mennyei, tökéletes, legendás szerelemként vitték képernyőre, az amerikai álomként. Ellenben Liz, a barátnő nyilatkozataiból az már rég kiderült, hogy Bundy véletlenül se volt ekkora mintapasi. Sokszor voltak dühkitörései, fojtogatta, és azzal fenyegette, hogy ha olyat tesz, ami neki nem tetszik, akkor eltöri a nyakát. Ez a készítőknek kimaradt…? Jobban vagyok informálva náluk? Érdekes… Mindenesetre ennek a gondolatmenetnek az a lényege, hogy Bundy bőven adott rá okot a valóságban, hogy Liz gyanakodjon rá, hogy Liz féljen tőle, hogy a nő ne ahhoz a naiv, agyatlan, hősszerelmes libához méltón viselkedjen, mint a filmben. Csak ez elsikkadt a rengeteg „így szeretlek, Ted, úgy szeretlek, Ted, meghalnék érted, Ted, egy kincs vagy, Ted” közepette…

Ha meg már ennyit emlegettem Bundy-t, avagy Teddy-macit, a filmes Bundy és a valós Bundy köszönőviszonyban sincsenek egymással. A készítők Bundy leginkább felszíni, leginkább sekélyes rétegét vették csak kezelésbe, vagyis azt a képet, amit a nyilvánosságnak mutatott magáról, és ezzel be is érték. Ezzel a naiv néző nem érti, miért őt gyanúsították, a naiv néző nem érti, miért kell őt utálni, a naiv néző szereti és szurkol neki. Nem lett volna vele gond, ha megmutatják a színjátékot is, de ahhoz, hogy működjön, és ne menjen át csillámhányásba, meg kellett volna mutatni a kontrasztot is, Bundy igazi énjét. Remekül funkcionált volna egy olyan jelenet, amiben mutatják, ahogy a hulla mögött ülve törölgeti le a vért a kezéről, csodálja a művét, aztán a következő vágásban nyájasan és feldobottan hazaérkezik, és elkezdi ecsetelni, hogy Ne haragudj nyuszikám a késésért, de nem tudtam megállni, hogy ne vegyek neked hazafelé menet a kedvenc borodból! Bontsuk fel, és ejtőzzünk! Mert abban benne lett volna a gyors váltás, a totális közöny, a megtévesztés félelmetessége. Vagy, ha már a gyilkosságokat előzékenyen kihagyták, akkor a meglévő jelenetek közül abba, amiben a rend őre összetépi a rajzot, amit Bundy a mostohalányától kapott, megcsinálhatták volna azt, hogy Bundy nagyban zokog, aztán amikor az emberünk kimegy, akkor egy csettintésre üressé és érzéketlenné, nyugodttá válik az arca. Ahelyett… hogy akkor is fojtatta volna a megtört lelkű családapa szenvedését, mikor már senki se látta, ergo a játék is értelmetlen volt… Vártam, hogy mikor látok egy villanást a valódi Bundy-ból, a sorozatgyilkosból, de hiába vártam, maradt a Gilderoy Lockhartnál is elbűvölőbb ember az utolsó pillanatokig… Miközben Bundy egy abnormális léptékben domináns személyiség volt – ami már egy róla készült, direktben sármos tálalású fotóból is látszik, szóval zárójelben megjegyezve nem értem, hogy nem tűnt fel senkinek, hogy baj van vele a való életben se.

Valamiért azt is elfelejtették megemlíteni, hogy a kivégzéséig rengeteg gyilkosságot segített megoldani az FBI-nak, rengeteg pszichopata viselkedését segített megérteni nekik, hogy a vele lefolytatott beszélgetések alapján dolgozta ki az FBI azt a mintát, ami alapján profilozhatják, és elfoghatják a sorozatgyilkosokat. Hogy a Green River-i gyilkos művésznevét is ő találta ki, és pusztán azért működött közre a levadászásában, mert sértette az egóját, hogy több nőt ölt meg, mint ő.

A film megnézése után elolvastam az egyik snitt-tag Bundy-ról írt blogposztját, és sokkal-sokkal több használható információt sikerült megtudnom belőle mind Bundy személyiségéről, mind Bundy hátteréről, mind Bundy bűntetteiről, mint ebből a filmből. Úgy, hogy nem használt benne olyan hatásvadász jelzőket se, mint a „sokkoló, emberi ésszel felfoghatatlan kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság”, csak felsorolta a tényeket, amiket a rendőrség összeszedett. Az egy korrekt munka volt, ez a film egy hitvány munka.

Aki csak MINIMÁLISAN is tájékozott Ted Bundy, a pszichopaták, kollektíve a sorozatgyilkosok kapcsán, annak egyszerűen élvezhetetlen szeméthalmaz ez a film. A hozzá nem értés legmagasabb fokával létrehozott parasztvakítás. Nem mondom, hogy kivételesen nem nyílik ki a bicska a zsebemben a film „igaz történet alapján” címkéjét látva.

Aki hozzám hasonlóan rendelkezik egyfajta tudással a témában, annak azért nem ajánlom, mert pofára esik, illetve felhúzza magát a sok ostobaságon, amit a Netflix belepréselt ebbe a filmbe – ami már csak azért is nagy teljesítmény, mert konkrét párbeszédeket emeltek át szóról-szóra az eredeti tárgyalás felvételből ide. Aki pedig nem rendelkezik ismeretekkel Bundy és a sorozatgyilkosok berkeiben, annak pedig azért nem ajánlom, mert csak félrevezetik, butítják.

De ismétlem, a filmnek már az előzetese se stimmelt. Nem azt kellett volna bevágni, amikor Lily Collins karaktere arról áradozik, hogy „amikor a szerelmét érzem, az olyan, mintha a világ tetején állnék”, hanem azt, hogy Teddy mitől érzi magát a világ tetején. :P Ami, nem szó szerint fogom idézni az igazi Bundy-val készített interjút, de körülbelül ez; „Amikor az utolsó lélegzetüknél tartanak, mikor ha még egyet szorítanék rajtuk, akkor meghalnának, ha meg abbahagynám, akkor élnének; amikor teljesen uralkodok felettük, teljesen az enyémek, kezemben az életük; akkor istennek érzem magam.”

Kövezzen meg bárki, de nekem ez tetszett. A film nem próbálja meg bemutatni a gyilkosságokat vagy bármilyen előzményt, mert valószínűleg azt úgy is a legtöbben már ismerik.
Ehelyett inkább arra fekteti a hangsúlyt, hogy a néző is egy legyen azok közül, akik akkor végignézték a tárgyalást, végigkövették a sajtóban az eseményeket és nem tudták eldönteni, hogy Bundy hazudik-e vagy sem. Tudni lehet, hogy mivel olyan sokáig kitartott amellett, hogy ő bizony ártatlan és olyan magával ragadó meggyőződéssel és stílussal adta ezt elő, rengetegen hittek neki. Én úgy éreztem a film nézése közben, hogy fogalmam sincs, mit higgyek. Borzasztóan akartam hinni Tednek – csak hát aztán jött a valóság, amiben én az egyetemen tanultam erről az emberről.

Külön tetszett annak boncolgatása is, hogy vajon van-e a „szörnyetegeknek” emberi oldaluk, amit tényleg lehet szeretni, illetve tudnak-e ők maguk szeretni. Lehet-e családjuk, szerethetik-e a családot vagy csak az egész egy álca, amivel takaróznak a nyilvánosság előtt – hiszen egy családapa nem lehet gyilkos… Szerintem ezen pszichológusok is jókat tudnának vitatkozni, engem nagyon érdekelne a kérdés mindenesetre.

Nekem tényleg nagyon tetszett, egyáltalán nem brutális vagy durva, bárki számára simán nézhető anélkül, hogy félnie kellene. Aki pszichológiában jártas vagy érdekli a téma, annak különösen ajánlom.
Amúgy Zac Efron tényleg hasonlít Ted Bundyra, pedig az előzetesek alapján nem láttam bele a dolgot. Nem is értettem, miért őt castingolták a szerepre.

Miért van az hogy a csajok vad rosszfiúról álmodoznak és mikor megkapják bőgnek? Most akkor még sem azt akarnak? De akkor minek menőznek vele?

Na mindegy. A filmre visszatérve érdekes volt. Nem volt rossz bár kifejezetten jónak sem mondanám. A végére már én is úgy éreztem magam mint Liz, hogy tudom hogy ő volt de mondja már ki végre!!! És ezért nem tudok több csillagot adni igazából, mert a végéig kell várni a válaszig.

Viszont alapból jól felépített, jó sztori, jó színészekkel. Zac is kikupálódott Jim és John pedig szuper választás volt. Lily-t szegényt túl sok sz*r szerepben láttam már ezért kb kezdem azt hinni hogy ő a valóságban is ilyen XD

Hűha hát ez nekem most nagyon nagyon nagyon ott volt!

Én csupán film szempontból tudok értékelni, nem lévén ugyanis Ted Bundy szakértő, így viszont nagyszerűnek és hatásosnak éreztem ezt a közel két órát. Egy félelmetes, valóban átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány emberről szólt, ez mégsem vitte el a filmet egy vérengzős, brutálisabb irányba (mint mondjuk az Amerikai Psycho), helyette a bírósági eljárásra helyeződött a fókusz, és ez nekem nagyon bejött. Érdekfeszítő volt, de nem körömrágósan izgulós, nézhetőre finomított de azért sokkoló spoiler, mindez szuper színészi gárdával – Lily Collins eddig is kedvencem volt, de Zac Efron csak most vettem észre hogy felnőtt… és olyan színész lett, akire a továbbiakban is oda akarok figyelni –, és eredeti felvételekkel a végén, ami nálam mindig plusz pont.

Már az első ötletétől kezdve vártam ezt a filmet, de most látom, hogy megérte a várakozás, sikerült beváltani a pozitív reményeim.

Öhm, oké…
Remélem azt mindenki tudja, hogy egy sorozatgyilkosról beszélünk és nem egy Casanováról.
Nem mondom, hogy rosszul vezette le a dolgokat a film, de nem kellett volna ilyen romantikus, szenvedő alakként mutogatni.
A nőket sem értem, tény, hogy Bundy a jobb napjain egész tűrhetően nézett ki és megnyerő modora volt, de minden bizonyíték ellene szólt, erre a nők meg csorgatták utána a nyálukat. Persze, ha őket szemelte volna ki áldozatul, akkor nem olvadtak volna el a „szerelemtől”.

Egyébként én azt hittem, hogy először a gyilkosságokat fogjuk látni, aztán a börtön&szökés&tárgyalás kombót…csalódtam. Még a kivégzést se láttuk. Unalmas volt.

Up: Jim Parsons! *-* Ő azért mosolygásra késztetett.