Alice már nem lakik Itt (1974) 76% 20★

A hollywoody rendezőnagyságok kezei közül kikerülő „női sors”-filmek sok esetben viselnek magukon egyfajta megbélyegzést. Visszatérő poén például A szív hídjai kapcsán, hogy azt a mozit még maga Clint Eastwood sem tekinti valódi Clint Eastwood-mozinak, és az elsősorban nem is romantikus édelgésnek szánt Titanic is elég gyorsan elmémesedett a férfi nézők elutasítása kapcsán – pedig hát mit ne szeretne egy férfi egy óceánjárós katasztrófafilmen? Az Alice már nem lakik itt ugyan nem szenved efféle felszínes el- vagy megvetéstől, de magamon is észrevettem, hogy legvégsőként és kissé fanyalogva került csak elő a Scorsese-díszdobozból.

Számomra van némi ellentmondás a film megszületésének sztorijában – nem meglepő módon Ellen Burstyn maga talált rá a forgatókönyvre, és ő fedezte fel benne a hetvenes évek elejének társadalmi változásaira vele adható reflexió lehetőségét. Scorsese tulajdonképpen az ő választása volt a rendezésre, mivel az Aljas utcák hatására általa akart egy kis reszelős vadságot, nyers-modernséget vinni az egyébként kissé habcsókos forgatókönyvbe. Ennek ellenére nem volt végig törvényszerű, hogy ő lesz a főszereplő.
Maga a mozi egyébként némileg idegennek is tűnik Scorsese saját világához képest, New York helyett a nyugati parton játszódik, és furcsa mód Harvey Keitel felbukkanásakor érezzük egyedül közvetlenül és nagyon átütő erővel azt a bizonyos fiatal scorsese-i stílust és természetes férfiúi brutalitást, ami egyébként áthatja még a filmjei lágyabb, romantikusabb pillanatait is. A filmezés módjában is keveredik a modernség és a konzervativizmus, tulajdonképpen nyugodtan mondhatnánk, a rendező karrierjének ezen korai szakaszában először itt és most szakadt el jelentősen saját stílusától és íratlan szabályrendszerétől (amikhez majd gyorsan vissza is kanyarodik következő, a karrierjének első éveit minden tekintetben összegző Taxisofőrben). Ám ez bőven nem jelenti azt, hogy a film rossz lenne.
Nem csak hogy nem rossz, de kimondottan sikerült, szellemes és okos, érzékeny – női sorstörténetként magán viseli Burstyn női humanizmusát és kiterjesztett empátiáját, ami a fináléban többet bíz a néző saját belátására, mint Scorsese szokott általában. Nem teljesen világos ugyanis a végkicsengésben, mit is szerettek volna nekünk elmesélni Alice utazásával és néha céltalannak tetsző sodródásával – az egyenességhez szokott filmnézők itt kiáltanának a „romantikus” címke után, mondván, mindez nem szólt többről a nyilvánvalónál: egy szeleburdi, álmait kergető, elég furi kiskölyökkel megvert özvegy beleszeret a cowboyba, sokat nevetnek és sírnak, drága volt a popcorn, de a randizó pároknak megérte.
Nos, nem egészen, szerintem az Alice… a maga sajátos módján pontosan az élet kaotikusságára akarja felhívni a figyelmet, illetve általában véve a nőket (és évtizedek elteltével már a férfiakat is) megcélzó ál-életbölcsességek felszínességére. Életünk során a sok megválaszolandó kérdés és probléma között ott vannak a mindenki által ismert motívumok, mint az álmaink megvalósítására való törekvés, a boldogság utáni vágy, annak kajtatása, utóbbiak éppen hogy feláldozása a szeretteink javára, az áldozathozatal, a nagy döntések halogatása, a hirtelen meghozott elhatározások lemondó megtagadása – ezek összessége mind sodródást eredményez, egyfajta irányíthatatlanságot, aminek észrevétlenül át is kell adnunk magunkat. Nagyon keveseknek adatik meg, hogy száz százalékban, minden téren maguk irányítsák az életük folyamát, ilyen ember talán nincs is, de együtt a sírással és a nevetéssel, a sodródás bizony izgalmasabb és tanulságosabb is…

Jó film az Alice…, függetlenül attól, hogy az egyik legkevésbé scorsese-i Scorsese-mozi. Érződik belőle a hátterében felhalmozott női művészi erő és akarat, nem is tűnik igazán kérdésesnek, hogy mindez Ellen Burstyn dicsőségfutama. A pasiknak sem kell félni tőle, nekik ott van kapaszkodónak Keitel és Kristofferson…