Alabama és Monroe (2012) 82% 30★

Ez egy egyszerű, giccses történet is lehetne, ha nem lenne nagyon is emberi. Ebben van az egyszerűsége, az érhetősége és átélhetősége. Legalább annyi az öröm benne, mint a bánat. Jó esetben az életben is így van, hogy megvan az egyensúly. Vagy megtaláljuk, ha akarjuk. Hippi film – írják róla és igaz, mert a zene, a szabadságérzet, az útkeresés, mind, mind benne van. Aztán a célba érés és innen kezdődhetne az élet. Az idősíkok váltakoznak, hogy megkönnyítsék a befogadást. Nem könnyíti meg, hanem a legváratlanabb pillanatban felzaklat, vagy éppen megnyugtat, mint a rossz-jó emlék, amikor bevillan. Közben szól a zene és újra megértjük, hogy a művészet, itt elsősorban a zene, a dal (de most ideveszem a tetoválást is) a legalkalmasabb kifejezése annak, amit elmondani nem lehet, vagy nem tudunk, nem akarunk. Nem tudtam a filmről, véletlenül akadtam rá és a rendezőtől sem láttam még mást, de ez tetszett.

Arra emlékszem, hogy hetekig csak az ost-t voltam képes berakni a lejátszóba.

Sosem gondoltam volna, hogy a country zenének ilyen szuggesztív, átható elementáris ereje lehet, minden jelenetben másként, máshogy szólt. Az idősíkok váltogatása nagyon sokat hozzátesz, sok ilyen filmet láttam, de nem mindenhol jön ki olyan jól ez a megoldás, itt nagyon rendjén van, számos értelmezési síkot teremtve ezzel.
Megrendítő, felkavaró, profi munka, minden szempontból, és nincs állásfoglalás…

Sokkal jobban tetszett volna, ha jobban szeretem a country zenét, de így éreztem, hogy nem hagy bennem túl mély nyomot az egyébként nagyon mély és emberi kérdéseket boncolgató dráma. Mindkét fél elég hülyén viselkedik, kicsit több megértéssel és egymásfele fordulással talán lehetett volna másabb a végkifejlet. Szomorú, de érdemes megnézni és elgondolkodni rajta!