A világ legrosszabb embere (2021) 76% 151★

Filmszerész filmklubban láthattam a múlt hét végén Gellért jóvoltából (Kovács Gellért Filmszerész), és mennyire jól tettem, hogy elvittem rá magamat és a páromat is. Gellért nagyon oda volt ezért a filmért, így nem csoda, hogy jó marketinggel fullra megtöltötte a mozit péntek este. A világ legrosszabb embere számomra egy csodálatos film volt. Az első 15-20 percben néha kizökkentem, hogy te jó ég, itt mi történik, vagy mi ez a sok fura dolog. Aztán pedig azt is elfelejtettem, hogy moziban ülök. A végén meglepődtem egy pillanatra amikor vége lett, hogy jaaa basszus, moziba ülök?! és ilyet már nagyon rég éreztem. Totálisan beszippantott. Adott egy tök átlagos 30-as lány/nő, aki keresi magát, keresi a karrierjét, keresi a párját, keres mindent. Amivel miért is lenne gond? Már nem abban az évszázadban élünk, ahol 20 évesen potyognak a gyerekek. Simán tudtam azonosulni, 31 éves vagyok, voltam már gyorsétteremben krumplisütögető, egy ruhaboltban hajtogató, egy munkaerő kölcsönzőben adminisztrátor, fotós, ügyfélszolgálatos, recepciós, irodai munkás, irodavezető, készletgazdálkodó, önkéntes táborban ahol beteg gyerekeket táboroztatunk. Igen, 20 éves koromban érettségiztem, és azóta több, mint 10 bejelentett állásom volt. Gáz? Lehet. Én is éreztem már magam miatta szarul. Bár nem teljesen tudom miért. Nem vagyok az az ember, aki születésétől fogva tudja, hogy mi akar lenni. Sajnos. Ezt sokszor bántam, most már nem bánom, majdcsak egyszer kitalálom. Szóval van Julie, aki szintén megakad, orvosira jár, de aztán nem igazán érzi, aztán inkább pszichológusnak áll, majd inkább fotósnak. A pasikat is cserélgeti, majd szembetalálja magát egy 40-es férfival, akibe beleszeret. Aksel-ről kb. egyébként majdnem ugyanannyira szól ez a film, mint Julie-ról, de nem szeretnék semmit sem lespoilerezni, úgyhogy inkább nem is mesélem tovább. Nem igazán ismerem Joachim Trier munkásságát, úgy tudom nincs is sok filmje, de ezután úgy döntöttem, hogy meg fogom nézni a többit is. Ez a film semmiben sem különleges, mégis mindenben az. A zene meg egy külön csoda benne. Meg is keresem a soundtrackjét. Szerintem én ezt szeretném majd újból megnézni.

Ez nem az én típusú filmem (kicsit ilyen művészfilm típusú, legalábbis én az ilyeneket annak hívom). Igazából nem is terveztem megnézni, mert éreztem, hogy ez olyasmi lesz, ami annyira nem nekem való, de egy program után a társaság ment tovább moziba, aztán gondoltam, hogy végül is, ha már így alakult, hogy pont most mennek, és ráadásul amúgy norvég is a film, elmegyek. Moziban mondjuk még a rosszabb filmet is szívesebben nézi az embert, mint otthon. A társaságból lényegében én voltam az egyedüli, akinek nem tetszett, illetve még valaki volt, akinek a vége miatt tetszett végül.
Nagyon nem bírtam a főszereplőt (mondjuk gondolom, hogy ez nem is lett volna cél, bár nekem a színésznő sem tetszett, persze lehet, hogy csak egyszerűen maga a karaktere miatt); egy-két részen kívül unalmas volt nekem, olyan szálakkal, amiket én értelmetlennek találtam (persze valószínűleg valami oka mindennek volt, hogy belekerült, de én nem értettem nagyon sokszor az okokat) vagy kifejezetten nagyon nem tetszett (pl. ölelés-drog összefüggés, rádióinterjú, beszélgetés a képregénykarakter fenék jelzéséről, a véres tampon eldobása, ilyesmik…) Szerintem ennek a filmnek a vége volt a legjobb része, az mély volt. Azon kívül viszont csak a „Hűtlenség” fejezetben az Eivinddel való megismerkedése tetszett, ahogy közel kerültek egymáshoz anélkül hogy történt volna valami közöttük. Egyébként megjelentek benne olyan témák (pl. rohanó világ, korkülönbség, gyerekvállalás kérdése, karrier alakulása stb.), amik érdekesek lennének, de egyik sem lett igazán kifejtve, és valahogy így magában a filmben nekem nem jöttek be.

Az eleje eléggé vontatott volt, aztán később jótékonyan sűrűsödtek a dolgok.
Tulajdonképpen nem rossz, de nekem nem annyira jött be.
A színészek jók, lényegében a film megvalósítása is, de maga a történet, hogy mit is kezdjek vele, nem különösebben érintett meg, néhány jó jelenettől eltekintve.
A színészek is jók.
Ebben az útkeresős témában azért nem éreztem, hogy valami nagyon újat, eredetit kaptam volna a filmtől.
Egyszer meg lehet nézni.

Joachim Tier nagyon ert ahhoz amit csinal, mar nem eloszor mutatja meg.
Remek mozi, egyszeru tortenettel megkapoan es eletkozelien elmeselve, kivalo szereplokkel, rendezessel, dramaturgiaval.
Jo film.

Egy fiatal nő élete, ahogyan egy férfi látja kívülről. Oscar-ra jelölték a forgatókönyvét, háát…realista, kemény, földhözragadt, csak a problémák, az útkeresés, a bizonytalanság, a vágyak kiélésének bemutatása, a női lélek bájából, vagy kedvességéből, melegségéből keveset mutat meg. De hát így látja ő a nőket,( a rendező) ám nem lehet, hogy ez csak a felszín? Van egyáltalán erre antennája? Na és a vége…lelombozott ez a film. A magányosság bemutatása az tetszett, a hajnali városban bolyongani egyedül, az jól átjött.

Szeretem a művészfilmeket, de ez nagyon nem jött át. Kellemetlen volt sokszor nézni.

Nagyon jól esett a lelkemnek ez a film. Európai hangulat, ami nagyon emlékeztet a Normális emberekre és a Baráti beszélgetésekre. Nem egy csöpögős amerikai limonádé, hanem igazi érzelmek, elgondolkodtató beszélgetések. A főhős lány nagyon szimpatikus lett, de a többi szereplő is. Imádtam, hogy egy könyvesboltban dolgozik.
Nem mondom, hogy feltétlen újranézem a filmet, de nagyon örülök, hogy megnéztem.

Zseniális!

Ez a film életszerűségének köszönhetően válik szerethetővé. Elgondolkodtató mű, ami nagyon jó színészi alakításokkal és a norvég filmekre jellemző érdekes kifejezésmódokkal sokkolja a nézőjét.

igazából… mindenki a világ legrosszabb embere (vagy pont emiatt senki).

imádtam, mindenki nézze meg, tanulságos – kell ez az embereknek és akkor talán nem fogja minden ember egy szrnak érezni magát úgy kétnaponta.