A veszettek (1961) 80% 3★

Egy realista, mocskos és őszinte West Side Story. Avagy egyből egy humanista West Side Story. Netán a film, ami lerántja a leplet az innen nézve már kimondottan negédes West Side Story-ról. Bárhogy is, A veszettek nagyszerű film, ami jókor készült el, jó helyen, megtekintése pedig mindenkinek ajánlott lehet, függetlenül attól, mennyire érintett a feldolgozott konfliktusban, vagy társadalmi problémában.

Ezen bizonyos társadalmi probléma egyébként nem merül ki az amerikai nagyvárosok utcáin összezsúfolt, nyomorban tengődő, önálló kis minivilágokba tömörülő, különböző etnikumú fiatalok helyzetének bemutatásában. Tágra nyitva a kérdést a gyermekek szellemi egészsége, joga a biztonságos, stabil körülmények közötti felnövéshez itt a legfőbb konfliktus, illetve rendkívül lényeglátó módon az, hogy az ebből kipattanó frusztrációt és indulatot kezelni tudja a nem közéjük tartozó, de létezésüket elszenvedő egyén. Ez egy szörnyen fontos sarokpontja a történetnek: szívünk-joga bármit gondolni a kérdésről, világnézeti felindultság esetén akár egyenesen le is vehetjük a felelősséget a rendezetlen hátterű bűnelkövetőkről, de amikor személyesen, szemtől szemben, védtelenül találkozunk elállatiasodott viselkedésükkel, ki vitatná el tőlünk a félelmet, a kétségbeesést, a haragot és gyűlöletet?
Mondjuk talán úgy, ez a film ott kezdődik, ahol a Bosszúvágy már réges régen befejeződött, de már fűzik a vetítőbe a Tizenkét dühös embert. Nagyon imponált, ahogy körüljárt egy tragédiát, ahogy felvállalta saját magával szemben, hogy a bemutatott szituációban nincs igazságtétel, lehetőség a boldog lezárásra, de meg lehet találni az érzelmi és erkölcsi labirintusból kifelé vezető utat, amin majd mindenkinek egyedül kell végig mennie.
Azonban a nyilvánvaló téma béli azonosság miatt lehetetlenség nem összevetni ezt a művet a West Side Storyval, és nem elvitatván utóbbi érdemeit: azért bizarr élmény lehetett úgy siker-musicalt nézni a Broadway-en, hogy néhány számozott utcával arrébb az ott és itt bemutatott események legkevésbé cizellált formában zajlottak éppen le, a való, mocskos, kegyetlen, igazságtalan életben. Nem tudom elképzelni, hogy Frankenheimer ne akart volna legalább részben odapirítani a filmje által New York pezsgő, teremtő erő tekintetében kimeríthetetlen elitjének, mely ismerte a problémát, de giccsé és bevételi forrássá alakította azt. Ami azonban kétségkívül saját műfaja egyik csúcsalkotása is lett.
Az előadás esetünkben kifogástalan: Burt Lancaster szerintem értette, miről akar szólni a film. A szerepükhöz első blikkre túlkoros ifjú színészek remekelnek, valójában mindenki toppon van. Nekünk szóló érdekesség, hogy Telly Savalast Csuja Imre szólaltatja meg, és esküdni mernék rá, hogy néha mintha próbálná Inke László stílusát másolni – nekem ez tetszett is. A film nagyon szép, hangulatos, szépen játszik a fényekkel, rengeteg érdekes kameraszöget használ, autentikusnak tűnnek a helyszínei – láthatóan ugyanabban a New Yorkban járunk általa, amivel később Martin Scorsese is megismertet majd minket.

Megindító mozi, én nyugodt szívvel beletenném a mindenkinek látni kell dobozba! Ha van negatívuma, talán a lezárásnál tett spoiler a néző felé, ami az egészen addig korrekten felépített nyomasztó, kilátástalan erkölcsi vívódást némileg talán súlytalanította. Ettől függetlenül a film működik!