A város ura (1976) 50% 1★

Még az egyetemi éveim alatt volt egy rövid időszak, amikor éjt nappallá téve egy Kris Kristofferson CD-t pörgettem, és próbáltam felfogni, magamba szívni valamit ebből az egész modern outlaw életérzésből. Arról, amire Kristofferson filmes karrierjének gerincét felhúzták, és ami érzésem szerint sokkal jobban is sikerült, mint a motoros bandákról szóló filmek. Kristofferson ezelőtt a mozi előtt legalább háromszor atombiztosan bebizonyította, hogy jó színész: a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejétben pont a motoros-hippi életforma sötét oldalát prezentálta lehengerlően, az Alice már nem lakik Ittben romantikázott, a Pat Garrett és Billy, a kölyök meg az amerikai történelem egyik kultikus útonállójának bőrébe bújt. A köztes, kevésbé ismert filmeket nem számítva az az érdekes, hogy ezekben a filmekben mintha mindig önmagát játszotta volna, sőt, Gumikacsa sem áll annyira messze ezektől a múltba révedt lázadóktól…

Ez Kristofferson: egy fickó, aki a vadnyugati értékek mentén csendben lázad a jelen ellen, A város urában például visszailleszkedni képtelen vietnami veteránként, akinek a megítélése 360 fokos fordulatot tesz a film cselekménye során, miközben végig ugyanúgy viselkedik, ugyanazt csinálja, önmagával szemben kérlelhetetlen következetességet mutat. Oda akarok kilyukadni, hogy milyen ritka és egyedülálló az a jelenség, mikor valaki színészként egydimenziós, de mint alkotó művész, egész lénye tökéletes kifejezi azt az egyetlen, mégis ezerárnyalatú dimenziót, amiben mozogni kíván.
Nem nagyon tudok más pozitívumot A város ura javára írni, hacsak nem azt, hogy ez egy erősen áthallásos akciómozi. A sugalmazásai, jelképessége persze primitív és átlátszó, ezzel kapcsolatban nem állunk vitában senkivel, de esetében is azt tudom mondani, csak jobb őt nézni/felfedezni, mint ezredszerre a korszakos „klasszikusokat”.
Jan-Michael Vincentet egy értékeléssel arrébb már ostoroztam, itt sem tudok mást mondani: egy kőegyszerű, kőegyenes, kőfejű fickó. Talán azt nem lehet tőle elvitatni, hogy alázatos színész benyomását kelti, nehezen tudom elképzelni róla, hogy zsarnokoskodjon a munkatársaival, van valamiféle joviális kisugárzása, ami miatt az érzelmesebb pillanatok jobban állnak neki – csak hát eljátszani nem nagyon tudja ezeket.
A film egyébként szigorúan a története, forgatókönyve szempontjából nem rossz! Kivitelezése sem, mindig nagyon örömteli szép, tiszta kópiákon nézni efféle hozzánk alig-alig eljutó régi amerikai tömegfilmeket. Állítom, ez a cucc a magyar VHS piacon nagyon jól ment volna a kilencvenes években. A fináléjában persze könyörtelenül kudarcba fullad: a szaladgálós lövölde legkínosabb pillanatai azok, amikor Vincent sorozatos ugrálós-robbanós mutatványokat produkál – ott azért előjön a szekunder szégyen, még ha maga a kaszkadőrmunka kétségkívül ügyes is.

Megint egy se nem jó, se nem rossz ötpontos. Kristofferson miatt talán érdemes lehet megnézni. Tőle eltekintve kizárólag az régimódi amerikai akciófilmek kedvelőinek ajánlanám, nekik viszont nagyon!