A szövetség (2023) 71% 48★

Van úgy, hogy az ember lánya elenged néhány egykorvolt szerelmet.
Aztán azok mégis visszatérnek, észrevétlen, s halkan bekopogtatnak, leülnek szemközt és mellé, majd megfogják a kezét, és az a lány bizony újra szerelmes lesz. És jobban, mint valaha vagy egykor volt.
Ez a helyzet most velem, Guy Ritchiet kihúztam, fekete tollal a listámról az Úriemberekért. És úgy döntöttem, hogy végeztem vele egy életre. Ugyanígy Mr. Gyllenhaal legutóbbi teljesítménye kapcsán döntöttem a szakításról; bár még mindig nem tudom feldolgzni az Országúti diszkót, ezért … itt és most, ezért az alakításért bármit megbocsátanék neki.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem….
Zene: nagyon érdekesnek és egyben rendhagyónak tartom a zeneválasztást. Úgy vélem, hogy épp egy apró hajszál választja el a giccstől és a túlzástól, de mégsem lépi át ezt a határt és pontosan annyi, grammra, amennyinek lennie kell. Sokhelyütt alkalmazzák a kifinomult, szinte komolyzenei betétekkel átitatott, keserédes ódákat a harctéren, legutóbb a Napóleon című förmedvényben hallottam. Nos, ami ott volt, az pont az a fajta túlzás, amit az imént említettem. Ebben a filmben viszont tökéletesen sikerült elkapni, hogy mennyi az a mélység, komolyság és meghittség, ami még ízléssel beleszerkeszthető a földi pokolba. Gratulálok!
Dar Salim és Mr. Gyllenhaal. Nem tudom eldönteni, hogy melyikük hozza jobban a saját karakterét. Szintén sikerült egymásra találni és kiegyensúlyozni egymás erősségeit. Gyllenhaal ehelyütt nem túl sok, elhagyta a felesleges grimaszolást és a szájrángatást, míg Salim igyekezett az arcával kommunikálni. Sorai lassúak, megfontoltak, egy keleti bölcs magatartásával meséli el őket és jajjnekem… hát imádom a fizimiskáját. El lehet veszni a tekintetében. Ezt a két szempárt sokat bámulhatjuk az abszolút portréorientált képeknek hála; nem fogunk csalódni. Végre kifogástalan színészi játékot is láthatunk, viszem is fel a listámra. Én most épp Salim mellé tenném le a 100% pro kártyát, de tényleg, valóban nem tudok Mr. Gyllenhaal játékába belekötni. Szerintem ez a szerep igazi jutalomjáték számára, végre egy karakteréhez, szellemiségéhez igazodó játéktér. Grat, taps. Pro.
A női karakter: muszáj szót emelnem a női karaktert méltatva. Úgy tűnik, hogy Atkinson nem csak Guy Ritchiet szereti rajongásig, hiszen szinte összenőtt vele, ami a filmezést illeti, de nagyon szereti az erős női karaktereket is. (Úriemberek pl.). Imádja a talpraesett, badass csajokat és őszintén szólva, ez végre ad számomra némi reményt, hogy nem veszett ki végleg a világból az a férfitípus aki nem sarkonfordul és elmenekül a határozott feminin karakter elől, hanem beleáll, elveszi feleségül és hagyja, hogy az akár az ő életéről és a mindenről döntsön. A NŐ, ehelyütt Emily Beecham, akinek ugyan nem szántak sorsfordító vagy súlyozott szerepet a filmben, egyetlen jelenetében is tökélyre fejleszti a karaktere által elmondott néhány mondatot. Minden sikeres férfi mögött egy $@!#% kemény nő áll. És végre van aki nemcsak felvállalja a forgatókönyvében, de filmre és képre viszi, mondatokat ad a heroikus nő szájába, és élteti tovább, még akkor is, ha baromi nehéz olykor a széllel szemben hu.ozni. Rohadt kíváncsi lennék a kritikákra, amik Carloine Kinley karaktert méltatják. De azt hiszem, erőt kell gyűjtenem, hogy végig tudjam olvasni őket. Nem számítok semmi jóra.
Hármas tagolás: nagyon bevált Guy Ritchinek ez a taktika. Mintha bombagyáros volna.
El(ő)készítés/gyártás, kihelyezés/élesítés, majd robbantás. Tehesége és rutinja kiválóan tükrőződik a három hosszúra nyújtott epizódon átívelve.
Hang: lányos vagy nem lányos… az M2 Browning tüzelési jelenetnél négyszer hallgattam vissza a hangját, aztán a végén full tuningon. Nem lehet betelni vele.
Látvány: ahogy a hang. Hiteles cuccok, hiteles amerikai fegyverek, hiteles szereplések katonaként. Ezt a filmet minden szempontból komolyan vették. Az akciójelenetek pattogósak, igyénybe veszik a retinát és az agyat, csak győzzük kapkodni a fejünket. (Örülök, hogy nem moziban néztem, így bármikor megállíthattam egy-egy jelenetnél, nagyíthattam a képekre, a fegyverekre, a mimikára).
Forgatókönyv: rendkívül szimpla, egyszerű és lényegretörő. Sallangmentes, és rendkívüli, az emberi szívnek roppant fontos érzelmeket igyekszik feldolgozni: gyász, összetartozás, bajtársiasság, hűség, önfeláldozás. Érzelmes, ámbár imhol heroikus karakterekkel igyekszik visszatükrözni a nézők lelkivilágát: mi az, amire vágynánk az adott pillanatban és mi az, amit el is várunk. Nem fog csalódást okozni. Még ellenséget is szimplán választ, nincs mellébeszélés, nincs kétely, hogy ki a rossz és ki a jó. Egyszerű, nyers, néhol már-már bumfordi. Pont ezért szórakoztató annyira.. Remek könyv, szerettem.

Örülök Guy Ritchie új látásmódjának és annak, hogy végre ő is talált komoly mondanivalót. Illetve annak is, hogy ő ennyire pro és belátó: nem fél újba kezdeni, átgondolni, nem fél változni és más szemszögből megközelíteni dolgokat. Ez a produkció és rendezés ékes példa arra, hogy miért és milyen szempontok alapján jelölök meg rendezőket „kitűnő, favorit” címkékkel. Kérdés nélkül való, hogy visszatért a szerelmeim közé. Remélem, hogy marad ennél a látásmódnál, nagyon jól áll neki.
Ez a film nem kizárólag egy menő akciófilm. Sokkal, de sokkal több annál.
Egy nagyon fontos üzenetet átad, rögtön az elején: minden, de minden ember megérdemli, hogy békében éljen. Bárhol a világon. Ha otthon szeretne, akkor ott, ha másutt, akkor ott. Alapvető emberi jogunk a béke, és a háborítatlan élet.
Ritchie nem fél rámutatni, hogy csak kevés ember létezik ezen a világon, aki a békét teljes egészében a magáénak tudhatja. És nagyon sokan, akár nem messze a mi otthonunktól is, vérre menő csatákat és élet-halál harcokat folytatnak, olykor egyszerű emberek a békéért.
Nagyon szép és rendkívül jó, szórakoztató film. Nálam betalált. Szívből ajánlom!

Kötelék.
Fogadalom.
Kötelezettségvállalás.

Visszagondolva, újra csillagoztam.

Egy lassabb, Guy Ritchie szerzői kézjegyétől teljesen eltérő stílusú alkotás született a Szövetség képében, amely sokkal inkább egy társadalmi látleletet bemutató dráma katonai körítéssel, mintsem egy klasszikus akciófilm, mely az amerikai katonák hőstetteit prezentálják a Közel-Keleten. A drámai elemek működnek, s bár a narratíva lassú, viszont mindenképpen egy fontos témát bemutató alkotás, melyet ajánlok bárkinek, aki szereti a komolyabb, már-már Oscar-kompatibilis filmeket és a remek zenei kompozíciókat.

Értékelés: 7/10

Ha nem láttam volna kiírva Guy Ritchie nevét, el se hittem volna, hogy az ő filmje, annyira idegenként hatott az eddigi filmjeihez képest. Nem tudom minek volt köszönhető ez a stílusbeli váltás, de annyira nem állt jól neki. A stílusa és a szövegei is erősen letisztultak voltak és kerülték a sajátos humort, mint ahogyan eddig megszokhattuk.
A narratíva számomra vontatottnak tűnt és persze a végére kiszámíthatónak is. Nem tudja nem elkerülni, hogy ne legyen benne a klasszikus amerikai filmes pátosz és giccs, ami sok háborús film betegsége, bár lehetett volna jobban túltolni is. A robbantások és akciójelenetek kifejezetten olcsónak hatottak, amik azért lecsíptek az értékéből és elég művivé is tették. A film utolsó 20 perce meg kísérletesen hasonlít a Túlélő (2013) c. film klimax jelenetéhez, szintén a végéről. Még a repülő fényképezése is majdnem ugyanolyan.
Talán a Salim-Gyllenhaal páros volt, ami emelt az egyébként közepes film minőségén, de az önmagában nem volt elég, nem mentette meg.

Ez „csak egy film”, de szerencsére a jobb katonás/háborús filmek közül. Guy Ritchie nem csinál rossz filmet, az biztos, hogy nagyon művészire sikeredett néhány helyen, de engem meggyőzött. A mi generációnk egyre több ilyet fog majd látni, hiszen Irak (2x) és Afganisztán és más helyeken folytatott háborúk már láttuk mi is a tévében, a közösségi oldalakon. A valóság kint van Afganisztánban (és a többi országban), mert a tolmácsok többsége sosem jutott ki az USA-ba. Ha vannak köztük „Ahmed-ek”, ők a szerencsések.

A film sztoriját inspiráló megtörtént események hősies, megpróbáltató történetből fakadnak, de ebben a formában ez gagyi volt, jó indulattal maximum félgőzös. A több, mint harminc éve dolgozó rendező olyan amatőr húzásokat eszközölt itt-ott, hogy szerintem még a főszereplő Gyllenhaal is zokon vehette (mert az ilyeneknél, a korábbi színészkedéseihez viszonyítva, mintha lett volna valami más is a játékában, amiről én azt éreztem, hogy ezzel mégis csak igyekszik jelezni, vagy csak látszik rajta, hogy neki sem tetszik – de lehet mindezt beképzelem, és szimplán ilyen furcsa, ambivalens a karakter… vagy beleképzelem, hogy tudjak legalább ennyit írni a karakteréről:)

Gondolok itt béna, papírszagú dialógusra, könnyen kiszámítható mozgásokra (blocking) és elcsépelt, hanyag vágásra. Mindez, a tulajdonképpeni megrendezettséget emelte előtérbe, megnehezítve a filmbe való merülést, ami helyett nem a karaktereket, hanem a színészeket láttam, és úgy éreztem, nem a történet bontakozik ki, hanem a forgatókönyv szerinti jelenetek felvételei követik egymást.

A főszerepben játszók ügyesek voltak, az ő játékuknak köszönhető, hogy valamennyire mégis élvezhető a film, és bár az operatőri munka elmegy (a fényelés szép, de a keretezés unalmas) a látvány (mint kosztümök, felszerelések, járművek, helyszínek) egész jó. A hangzás szép tiszta, izgalmasan kevert, de a zene nagyon tipikus, túl drámai és ormótlanul az előtérben terjeng, kb. mint a Mátrix 3-ban, mindvégig üvöltve kalapál.

Már az Úriemberek is pocsék volt (tulajdonképpen egy felköhögött Blöff utánzat) és ez is nyugodtan kihagyható. Örültem is, hogy nem néztem meg moziban, már az előzetese is lapos volt, csak Jake miatt ültem neki.

Máskülönben, nem értem miért kellett „Guy Ritchie's”-nek címkézni a filmet. Ez valami ultra-egoista allűr, vagy annyi „The Covenant” van már, hogy könnyen összekeverhetjük őket? (Jó, mondjuk van egy tippem: a producerek nem voltak biztosak a film sikerében, így jó ötletnek látták már a címbe foglalni a rendező nevét, hogy „majd talán azért” valaki csak beül rá… hát bejött a tippem:)

…de hogy miért értékelik fel ilyen sokan ezt a nyilvánvalóan langyos erőtlenkedést, arra viszont tippem sincs.

Ez volt talán a legművészibb katonás film, amit valaha láttam amennyiben az összes katonás filmre emlékszem. És Guy Ritchie-nek azt sikerült megmutatnia, hogy valahogy ez a két dolog nem passzol össze. Témájából adódóan lehetett volna egy rövidebb, tisztán katonás film, a több percnyi folyamatos emlékkép bevágások helyett. Azt azért meg kell hagyni, hogy a zenéje jó volt, így passzolt a filmhez, csak hát na.

Imádom Jake Gyllenhaalt, szóval persze ugrottam egy újabb film hírére, de azt hiszem, ezzel is az a helyzet, hogy csak azért tetszett valamennyire is a film, mert őt láttam, egyébként egy eléggé semmilyen darab. Mint az az előzetesekből meg a leírásokból is kiderül, a csapat hamar kikerül a képből, ennélfogva a karakterek is jellemtelenek, marad John és Ahmed, meg a sok szép táj és ennyi. A vége meg spoiler de azért gondolom lehet rajta izgulni.