A szent hegy (1973) 82% 28★

A „Chile-i Mágussal” az el nem készült Dűne filmjéről szóló dokumentumfilmben ismerkedtem meg. Szimpatikus volt a lelkesedése, az elhivatottsága meg az erős akarata a víziójához, amiből nem engedett. Megtudtam, hogy képregényeket is írt (meg még rengeteg mindenben kipróbálta magát), és az Incal sok mindent felhasznált, ami végül a Dűnében nem valósult meg. Az Incal és a Metabáró után elkezdtem érdeklődni a filmjei iránt és így jutottam el a leghíresebb alkotásához, A Szent Hegyhez. Nehéz bármit is írni erről a műről. Iszonyatosan tömény és tartalmas, bőven kitölti azt a majd két órát. A cselekményt három részre lehet felosztani; A Tolvaj eljut az Alkimistához (akit Jodorowsky alakít), Az Alkimista tanításai, majd végül a Szent Hegy felkutatása. Nagyon spirituális, tele van (szürreális) szimbolizmussal, és valami elképesztő látvánnyal! Nem arra kell gondolni, mint pl. manapság, hogy ráhúztak egy szűrőt a filmre, vagy belenyúltak photoshoppal. Nem, itt a díszletek, a jelmezek, a helyszínek olyanok, amiket máshol nem lehet látni! Meg olyan dolgok történnek, hogy elakad az ember szava! Ha most leírnék néhány példát az meg sem közelítené, hogy milyen erős vizuálisan ez a mű! Nem titkolt dolog, hogy Jodorowsky élt az LSD-vel és ebből az élményből egy homeopátiás adagot sikerül átadnia a nézőnek! Nem tudok mást írni, mint hogy aki egy rendkívül egyedi vízióra vágyik, az nézze meg! Rá kell hangolódni, és jó eséllyel még utána is kattogni fog az agyad, hogy most mit is láttál, de ez egy ilyen film! Jodorowsky eddig is nagyon szimpatikus volt, de A Szent Hegy után el kell ismernem, hogy ez az ember egyszerűen zseniális!

Úristen.. nem tudom mit írhatnék, kb háromszor töröltem ki egymás után miután elkezdtem. Most néztem meg másodszor egy éven belül és most már biztos hogy Alejandro Jodorowsky a kedvenc rendezőim közé került. Ez a film egy csoda. Nem is mennék bele a történet elemzésébe, de úgy érzem jobban megértettem mint először, de nem teljesen. Ezért valamikor, de nem a közeljövőben még megfogom nézni. Addig meg jobban beleásom magam Jodorowsky többi művébe, mert eddig csak ezt láttam, de már az első alkalomkor éreztem ami most tudatosult bennem, hogy ez egy zseniális film. Végül: Ha a film végére értél, tekerd vissza az elejére, de csak hogy megérje.

Kellet pár nap (inkább hét) mire azt éreztem, hogy van bennem annyi gondolat és energia, hogy írjak erről. Eléggé szomorú korszakom élem filmes szempontból amíg régen hetente sikerült valami elgondolkodtató kult filmet nézni most (két hónapja full time munkám van életemben előszőr) annak örülök ha egy műszak után a netflixen betudok rakni valami harmadrangú vígjátékot és azt befogadni. Szóval ez a film nekem bevallom olyan volt, hogy egy szabadnapomon konkrétan minden kedv és akarat ellenére magamra erőszakoltam, hogy én akkor most megnézek valami nagyon kemény art house filmet amit szerintem gimi óta tervezek. Ebből az lett, hogy olyan szinten lefáradt az agyam, hogy kb 30 perc után teljes k.o.-ban bealudtam az egészen és mire felkeltem csak az maradt meg, hogy spoiler
Miután visszatekertem az egészet és újra nekifutottam igazából arra jutottam, hogy ezt én imádom. Imádom, hogy úgy néz ki az egész mint valami Japán kortárs performansz/kiállítás ami a hetvenesévekre hajaz. Imádtam ezt a „jesszumpepi” szimbólum világot aminek szerintem a nagyrészét kb nem értettem. Tetszett, hogy senkit nem kímél kifigurázza az összes létező társadalmi osztályt, beint a háborúnak, a fegyveriparnak, a hiúságra épülő szépségiparnak, az egyháznak és legfőképpen saját magának. Teljesen beleszerettem ebbe a befejezésbe Jodorowsky valami istentelen nagy állat lehet. Az egész egyszerre komolyan vehetetlen és véresen komoly. Ha van film amit szerintem nem szabad kihagyni az ez. Már csak azért is mert mindenkinek 100%-ban nagy élmény lesz (nem feltétlenül pozitív de, hogy mindenképpen ütős az biztos)