A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) 73% 71★

Óriásit koppantam anno mikor a film felénél rájöttem: Albert Spica az egyik kedvenc tanárom a Roxfort-ból, Albus Dumbledore. Ez volt ám a hideg zuhany.
Nagyon szeretem ezt a filmet, annak ellenére, hogy spoiler a vége. Ilyen sose jutott volna eszembe.
Láttam egy nagyon szép szerelmet, hű barátságot, sok erőszakot és kegyetlenséget. Nem feletkezem meg a fantasztikus zenékről és a képvilágról.
Helen egy csoda. Végig remekül játszott.
A szerelmes jelenetek pedig nagyon izlésesen voltak tálalva.

Greenaway ismét csak festői környezetbe helyezett, éjfekete komédiát rendezett, az emberi züllés, a kifinomultság és a rothadó állati tetemek ízesítik ezt a filmet, Nyman baljósan zengő dallamai mellett, amik már a ZOO-ban is beváltak, bár megmondom őszintén: ez a film kivitelezésben jobban tetszett, végig az járt a fejemben, hogy színházban látni lenne az igazi, mert annyira színpadias a nagy része, főleg a raktárépület hangulatát idéző konyha, vagy az étterem vérvörös falai.

Ez egy iszonyúan beteg és bizarr film, de valahogy annyira jól meg van csinálva, hogy nem tudom lehúzni – a zene nagyon jól passzol, a látvány is szép és elég ötletes is. Csak gyomor kell hozzá.

Először nem akartam írni erről a filmről de közben meggondoltam magam. Nézhető volt de élvezni nem tudtam. A csillag inkább csak a zenének szól. Teljesen elvette az életkedvem és egyetlen olyan momentumot nem tudok kiemelni ami tetszett volna benne.

Színpadias alkotás, a szó jó értelmében. Tetszett a díszlet, valamint a színészi alakítások is rendben voltak. A párbeszédekre is érdemes volt odafigyelni.

Még régebben láttam, nem igazán tudtam mit láttam, csak azt hogy egy olyan darab, ami fontos film és hogy hülye vagyok hozzá h felfogjam, miért…

Peter Greenaway-nek több filmjét is kedvencelhetném, de már késő ezt elba$ta. A tisztesség mégis megkivánja, hogy adózzak az emlékének. A kilencvenes években mutatták be nálunk ezt a filmet és nekem ez volt tőle az első, de teljesen lenyűgözött. Az a barokkos festőiség és zenei vizualitás teljesen magával ragadt, képkockáról képkockára követtem teljesen leváltam a cselekményről. Egy posztmodern látomás volt, ez volt nekem az új szenzibilitás, az új narrativitás a nyolcvanas évek posványa után. Meglepődve tapasztaltam később, hogy koherens története is van a filmnek, de az nem is nagyon érdekelt. Ekkor még a rendezői filmek korszakát éljük és naná hogy sorra vettük a filmjeit. A művészmozik kultikus rendezője volt egy ideig. De aztán engem A Maconi gyermek teljesen kiábránditott. Többé nem tudtam a zseniális művésztől elvonatkoztatni a deviáns és torz lelkületü gonoszt. Én sajnálom a legjobban.