Vittorio Gassman talán egyik legmegrendítőbb alakítását nyújtotta a hatalomhoz, parancsoláshoz szokott katonatiszt szerepében, aki váratlanul elveszítette a látását. Vajon képessé válhat-e arra, hogy újra elfogadja önmagát és egy nő áldozatos szerelmét?
A nő illata (1974) 15★
Szereplők
Kedvencelte 1
Várólistára tette 16
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Ez a film annyira olasz, ahogyan csakis az olasz férfiak tudják méltósággal hordani a fehér zakót, vagy ahogyan csakis az olasz férfiak képesek már-már erőszakosságig túltolt heves gesztusokkal meghódítani a női szívet – másnak ez nem áll jól, és jelen pillanatban elképzelni sem tudom, hogy készült ebből a cuccból amerikai remake ’92-ben.
A témája is olasz: sérült férfi ragaszkodik tíz körömmel férfiassága, oroszlános ereje és egója rendíthetetlennek tűnő maradványaiba, közben egy mellette sodródó fiatalember szép lassan felnőtté válik, egy (látszólag csak) büszkeségből elutasított fiatal lány pedig nem tudja elengedni meddő, önemésztő szerelmét – de a falak, bármennyire is rendíthetetlennek tűnnek, egyszer úgyis ledőlnek így vagy úgy.
Valójában gyönyörű film, legyen számos alkotóeleme miatt mai szemmel már sértő, de legalábbis nagy stúdió számára felvállalhatatlan. A kissé nagyvonalúnak tűnő itteni leírás nem jár rossz nyomon a „Vittorio Gassman talán egyik legmegrendítőbb alakítását nyújtotta” felütéssel – ez a mára nagyrészt elfeledett, számomra egészen idáig kissé túlértékeltnek vélt filmcsillag tényleg legnyűgözőt produkál a kamera előtt. Fausto, egyébként kissé mesterségesnek és irodalminak tűnő alakja megdöbbentően hitelesen, eleven hús-vér emberré válik általa.
De Gassmannak minden és mindenki alájátszik kicsit: gyönyörű az olasz mindennapok ábrázolása, gyönyörűek benne még a legközönségesebb olasz emberek maguk is, általában véve gyönyörű az élet, noha a felszín alatt ott lappang megannyi frusztráció és veszélyes fülledtség is – hát el tudunk képzelni még egy nációt, amiben körbenevetik az embert, amikor a körülötte sürgölődő csintalan késő-tizenéves lányokat jókedélyűn le-„kiskurvázza”?
Mindebbe az izzasztóan meleg, de élettel teli és lüktető légkörbe olyan szépen simulnak bele a fent is taglalt lélektani folyamatok, lelki krízisek, hogy az ember megint sóhajtva gondol az olaszokra: én nagyon irigylem ezt a közeget, érteni vélem, miért élnek az olasz emberek legendásan sokáig – élni tudni kell, és ha valamit, azt ők bizony tényleg tudnak!
Agostina Belli és Alessandro Momo munkájáról még mindenképpen megemlékeznék: utóbbi a forgatás után motorbalesetben elhunyt, pedig látszódik, van benne potenciál bőven, Belli pedig befutott valamiféle filmes karriert, de nem tűnik úgy, hogy beváltotta volna az itt általa prezentált „ígéretet”.
Nagy érzések Olaszországból – egyszer látni kell! Ecco fatto!
