A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (A három testőr 1.) (1973) 79% 58★

Gyerekként, azt hiszem, én más feldolgozást nem láttam, ezt viszont többször is adta a tévé, és mindig nagyon élveztem. Most felnőtt fejjel, legalább 30 év kihagyás után fura élmény volt. Richard Chamberlain ebben az első részben alig mutatja magát, a háttérben ácsorog, és azon gondolkodik, mit keresek itt; Porthos kifejezetten önmaga karikatúrája, és talán Athos az egyetlen komoly és markánsan megformált szereplő. Illetve még Geraldine Chaplin tett rám nagy hatást: rezzenéstelen tekintete egészen különleges és felejthetetlen.
Meglepett, milyen erős a komikus, parodisztikus vonulata a filmnek. Kabaré folyik. Constance férje tipikus clown, de maga Constance is esik-kel. A vívások is erősen parodisztikusak. Ennek van egyébként egy egészen hasznos következménye: nem csak gyorsan és profin miszlikbe aprítják a nagy kardozók az ellenfelet, hanem szabályosan küzdenek, néha alulmaradnak, nem mindig hal meg az ellenfél, nem az a fontos – és a tetejében még el is fáradnak. Összességében ma már kicsit untam ezt a csetlő-botló burleszket. Tényleg őszintén nevettetni, szórakoztatni akart, minden önirónia nélkül.
Meg vagyok győződve, hogy a burleszk jelenleg halott. A bohócokhoz, a saját lábunkban eleséshez kritikai érzékkel rendelkező ember (tehát nem gyermek) sehogy sem tud viszonyulni. Talán ha gyerek lennék, akkor tudnék nevetni újra rajta. Nem tudom. De lehet, koraérettként csak sajnálkoznék a néniken, bácsikon.
Egyébként az a halvány emlékem, hogy mindig is a legelejét szerettem. Azt már kevésbé tartottam érdekesnek, amikor elindulnak Angliába a gyémántokért

Sajnos nagyon megkopott és ha mondjuk egy Tulipános Fan-Fanhoz és Adelinehez hasonlítom is (Királylány a feleségem, 1952) a főszereplőket, York és Welch is két perc alatt elvérzik.
Nem jó ez a film, hiába 1001, láttunk már karón varjút.
Csípem az avítt cuccokat – azért is ujjongtam, mikor láttam, hogy valaki felkapta a Snitten és a széria egyik részét nézi, gondoltam, lecsapok erre és én is belekezdek. Bár ne tettem volna, több okból is:
– Ahogy említettem a színészek munkája egy kicsit sem jobb, mint közepes, de inkább kettes. A főbb szerepekben sajnos, és még Heston is, számomra egy olyan rezignált, sótlan alakítást tesz le az asztalra, ami azt súgja, hogy itt nem kimondottan a színészekkel lesz a baj. Itt majdnem mindennel baj van.
– A képek, és a rendezés erősen B kat. filmekre hajaz, a mozdulatok görcsösek, a párbeszédek semmitmondók, a forgatókönyv pedig dögunalom.
– Milady túl simukékony, D'artagnan túl tökkelütött, Porthosnak pedig zeró stílusa van, az egész olyan színtelen, hogy az ember csak ásítozik a megtekintése közben.
– Kidolgozatlan cselekmények, túl sok felesleges harc, és azt sem jó nézni, szimpla ugrálás, döfködés, az erdőben megkreált jelenetnél meg már elképedve csóváltam a fejem, hogy ez… ezt ne. York annyira erőlködik, hogy a hiányzó dramaturgiát valahogy kipótolja, hogy az egész átcsap groteszkbe. Az embernek szekunder szégyenérzete támad.
– A sztori alapvető főcsapása is annyira stílustalanul van kidolgozva és eljátsszatva, hogy már-már asztalra csapna az ember: most már aztán elég ebből a komédiából!

Ami viszont, éles kontrasztban áll a fentiekkel:
– Chamberlain külleme, megjelenése, és stílusa. Egyszerűen kilóg a filmből és zavaró tényezővé válik a látványa. Tehetségesnek én annyira sosem tartottam, de az biztos, hogy a legmegkapóbb jelenléttel ő bír ebben a kócerájban.
– Reed vívótechnikája. Elképesztő tornászmutaványokat produkál. Nagyon szerettem nézni. Chamberlaint és őt, mindenki mással ellentétben.
– A mocskos életterek díszletei nagyon jól sikerültek. Most mondjam azt, hogy a mocskos valóságot nyilván könnyebb ábrázolni mint a fényűző pompát?
– A ruhák. DeWinter gardróbja ma is megállná a helyét mondjuk Carolina Herrera placcán.

Mindent összevetve, látványos darab, a harcoktól eltekintve, és temérdek munka van benne, mivel a színészek – ahogy láttam – nem használtak dublőröket. Yorkot és Reedet ezúton is külön főhajtás illeti. Minden egyéb egy borzasztóan átlagos B. kategóriás filmhez mérhető, stílustalan és igazán felejthető amatőr színházi performansz.
Sorry.

A három testőr igazi szárgárdával szórakoztat. A kor nagyobb neveivel a főszerepben ez egy igazi kosztümös kaland.
A vívások jók, vicces is, ám a humora visszafogott, nem annyira harsány.
A helyszínek jók, ahogy a jelmezek is.

Furcsa, hogy ez eddig kimaradt, pedig mind a regény, mind a történet nagyon érdekel, olyankor pedig a „minél több feldolgozás – annál jobb” elv a követendő. Kíváncsi lennék, vajon az Anna – Buckingham szál így van-e a könyvben is, mert ez volt az első, ahol spoiler Jó szereposztás, kosztümök és helyszínek, nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. Faye Dunaway-t eddig csak Bonnieként láttam, úgyhogy ideje volt másban is megnézni.

A legjobb feldolgozás, nagyon szeretem. :))) A szereplőgárda fantasztikus.