A görög mágnás (1978) 50% 1★

Filmre vinni Aristotle Onassis és Jackie Kennedy szerelmi történetét igazából nagy ötlet – ám ezt álnevek mögé rejtett, mégis jól felismerhető karakterekkel és a történelmileg jól felismerhető párhuzamok direkt elkerülésével megtenni mégiscsak valahogy álszent, Theo Tomasis stílusát idézve beszari húzás, de legalábbis semmi esetre sem szimpatikus lépés.

És tényleg, már rég eltelt egy óra a műsoridőből, már rég benne vagyunk a film által megteremtett atmoszférában, és még mindig csak fogjuk a fejünket, miért is kellett az Onassisból Tomasist, a Kennedyből Cassidyt, a Callasból Matalast csinálni – ez lenne a diszkrét tapintat, a jelzés, hogy a sikamlós és megkérdőjelezhető részeknél mégiscsak a fantázia írta a forgatókönyvet és nem az élet? Hogy ez valamiféle „ahogy volt és ahogy lehetett volna” történet? Utóbbiról ugyebár mi magyarok tudjuk már jól, mennyire működik jól a vásznon…
Így tehát minden létező tiszteletem J. Lee Thompsoné, de ez a filmes projekt szellemiségében tökéletes földbeállás. Ha félreérthetetlenül és egyértelműen valós, világszerte ismert, ikonikus személyek magánéletéről csinálsz filmet, ne szemérmeskedj!
Mindemellett azonban A görög mágnásnak címéhez viszonylag hűen igazából egy hőse van, és ő nem Aristotle Onassis /Theo Tomasis, hanem Anthony Quinn. A színész gyakorlatilag egymaga, kolosszust idéző erővel viszi a hátán az egész filmet, elszívja az összes reflektorfényt a többi színész elől, de ezzel megmenti őket a teljes blamától – bizony, még Bissetet is. Megannyi értékelhető, de igencsak vékonyka és nem túl sikeres vetület mellett A görög mágnás legérdekesebb aspektusa a Quinn által játszott forróvérű görög üzletember figurája, akiben ott van az amerikaiak által félve körülrajongott olasz keresztapa és a Macskajajból ismerős balkáni csencselő örök szenvedélye, egyszerűsége, hevessége, ezer fokon izzó lelke – és ezért bizony tényleg megéri majd két órát ülni a film előtt, különösen mivel a zárójelenettel Quinn még Zorba emlékét is megidézi. Egyébként nem is értem, hogy nem kapott élete vége felé valamiféle tiszteletbeli görög titulust, legalább országimázs megfontolásból…
Színészi munka terén talán jegyezném, hogy Edward Albert fényévekkel érettebb és izgalmasabb formában van, mint pár évvel korábban A Midway-i csata idején, de ezt a világért sem emelném ki, ha nem egy napon láttam volna a két mozit. Thompson rendezése korrekt, de a projekt egyszerűen nem elég érdekes technikai értelemben, a nagyvolumenű és esztétikus jelenetek nincsenek eléggé megformálva, némi tévéfilmszerű felhang lengi be az egész produkciót. Jackie és Aristotle kapcsolata történelmi és emberi oldalról is érdekes, itt az utóbbit mi is átélhetjük, de hogy még teljesebb legyen az élmény, kellene egy Quinnhez méltó kaliberű karakter és színésznő.

Nem kielégítő mozi, de Quinn alakítása sokat ment rajta – az ő rajongóinak abszolút ajánlható darab.