A diadal (2006) 84% 40★

    Eszembe jutottak az általános iskolai évek, mikor én voltam 12 éves… hát nem voltak ilyen tanáraim! Pl. hogy hogyan utáltam meg egy életre a fizikát, köszönhetően M. É. fizikatanárnőnek; holott úgy indultam neki az új tantárgynak, hogy kifejezetten érdekelt. M. É. egyszer odafordult hozzánk, tegye fel a kezét, aki szereti a fizikát. Én jelentkeztem (kb. egyedüli lányként), mire ő: – Á, így akarsz bevágódni?
Úgy tanított, és úgy osztályozott, hogy tényleg mindenkivel megutáltatta a fizikát, és nem is tanultunk valami fényesen. De egyszer elhatároztam, hogy javítani fogok, és komolyan nekiálltam tanulni. Írtam egy 4-es dolgozatot (5-öst nála csak a kedvencek tudtak), mire rögtön odaszúrta nekem: – Puskáztál, mi? – Na, soha többet nem törtem magam, úgy voltam vele, kapja be, nekem elég a kettes!
Rengeteg ilyet tudnék még mesélni. De ezekből a történetekből persze nem készül soha film.

Több mint 10 évnyi spoiler saját tapasztalat után most már én is komolyan csodálom ezeket az „űrlényeket”, akik képesek hellyel-közzel, de csodát tenni. Mondjuk azt még most is nehezen tudom elhinni, hogy osztályszinten mindenkit felrugdaljon valaki ennyire épkézláb szintre, de, hogy vannak ilyen már-már szuperképességű pedagógusok, az bizonyos. (Ahogy az is, hogy sajnos sokkal kevesebben, mint kéne, de hát tegyük hozzá, hogy azért az is sokat nyom a latba, hogy odahaza a kedves szülő mit produkál. Ahogy egy kollégám fogalmazott nem is olyan régen: ők sem óvodapedagógiát, sem gyógypedet nem végeztek, hogy kezelni tudjanak bizonyos jelenségeket és viselkedési mechanizmusokat, vagyis, ezek abszolút a szülők sarának nevezhetők, ühüm-ühüm… -.-")
De, hogy valami relevánsabbat is írjak: nagyon szeretem Matthew Perryt, s nem titok, hogy az alapsztori mellett ő is motivációt jelentett, hogy beiktassam eme filmet. (Az meg csak hab volt a tortán, hogy Csankó Zoltán szinkronizálta őt, abszolút nem számítottam rá. Így meg pláne kellemes élmény volt, különösen a rap-betét… :D) Meg kell dicsérnem őt, hozta a karaktert, és megint megvillantotta a drámai arcát, amiért mindig hálás vagyok neki. Büszkén és bátran vállalom ugyanis, hogy kifejezetten szeretem, sőt, menetrendszerűen el akarom felejteni őt látva Chandler Binget, és, ahogy ez korábban is, úgy most is sikerült. :-) (Még akkor is, ha a csetlésre és botlásra ezúttal is elég alaposan megkoreografálták. :-))

A diadal egy igaz történeten alapuló, szívet melengető tévéfilm, amely ugyan nem találja fel újra a műfajt, mégis őszinte és hiteles megvalósításával képes megszólítani a nézőt. A film főszereplője Ron Clark, egy kisvárosi tanár, aki nem éri be azzal, hogy „csendes víz partot mos” – ennél sokkal többre, nagyobb kihívásra vágyik. Elhagyja megszokott környezetét, és New York egyik legproblémásabb iskolájában vállal tanári állást. Olyan osztályban kezd tanítani, ahol a diákok rendre elüldözik a pedagógusokat, és a tanulás messze nem szerepel a prioritásaik között.

A történet középpontjában nem csupán egy tanár elhivatottsága áll, hanem az a megingathatatlan hit is, hogy minden gyerek képes a fejlődésre, ha valódi figyelmet és törődést kap. A film nem csupán az oktatásról szól, hanem arról a szociális háttérről is, amelyből ezek a gyerekek jönnek – a nehéz családi körülmények, a közöny, az agresszió és a kilátástalanság mind formálják viselkedésüket. A tanár dolga nem csak tantárgyat tanítani, hanem embert nevelni – ezt az üzenetet a film világosan és érzékenyen közvetíti.

Matthew Perry alakítása ebben a szerepben kifejezetten meglepett. A legtöbben a Jóbarátok sorozatból ismerhetik, ahol laza humorral hódít, itt azonban teljesen más oldalát mutatja meg. Fegyelmezett, hiteles, visszafogott – remekül hozza Ron Clark karakterét, valóban elhisszük neki, hogy számára nem létezik reménytelen gyerek.

A film egyik különlegessége, hogy nem középiskolásokról szól, hanem kisiskolásokról. Ez ritkábban látott téma, és a gyerekszínészek teljesítménye miatt különösen működőképes. Hitelesek, élettel teliek, sokszor fájdalmasan valóságosak.

A diadal nem forradalmi alkotás, nem csavaros történet vagy látványos dráma, hanem egy szívhez szóló film arról, hogy az elhivatottság és a törődés hosszú távon is változást hozhat. Én élveztem – nem csak Matthew Perry miatt, bár ő is sokat hozzátesz –, hanem azért is, mert emlékeztetett rá: a tanítás több, mint tananyag leadása.

Nem a sztorit értékelem, hanem a filmet: erőtlen.

Ez egy kellemes tévéfilm. Bár igaz történet, de újat nem ad a film. A film egyedisége az, hogy kissikolásokat tanít és nem gimiseket.
Viszont nagyon pozitív a filmtől, hogy a gyerekek szociális, családügyi hátterét próbálja bemutatni a környezetükkel. Matthew Perry nagyon komolyan veszi a szerepét, nem ökörködi el, és nagyon hitelesen játsza (számomra).

Le a kalappal egy ilyen tanár előtt, mert az ösztönzés, egyéni figyelem, tehetséggondozás a kötelező tantervek és mérhetetlen tanulnivaló miatt teljesen elvész. Én élveztem a filmet, szerintem érdemes megnézni. Jók a szereplők, jók a színészgyerekek, jók a helyzetek. Könnyed délutáni matinéként ajánlom.