A Büntető (1989) 57% 25★

Nem először láttam ezt a filmet, mégis most először ugrott be nagyon élesen a Nolan-féle Batman-trilógia, mint egyfajta hangulati kapcsolódási pont. Mivel relatíve régi, a nagy kortárs franchise-okat 15-20 évvel megelőző komoly, felnőtt közönségre célzó képregényfilm, nyilvánvalóan illik beszélnünk erről a moziról már csak filmtörténeti aspektusai miatt is. Pontosabban illene, ha a modern nézőközönségnek nem lennének ösztönös fenntartásai a nyolcvanas évek bizonyos B-listás(nak vélt) alkotásaival, színészeivel, gyártóstúdióival szemben – kicsit amúgy pont úgy, mint a klasszikus szerzői filmek szerelmeseinek a kortárs képregénymozikkal…

Ami egyértelmű pozitívuma a filmnek, az Lundgren: tetőtől talpig dzsuvás, csúnya, kockafejű antihőst alakít, akiről egyszerre süt halálvágy és neurotikus küldetéstudat. A fickó ilyesformán tökéletes Büntető, jegessége és szenvtelensége, drabális mivolta ellenére nulla vonzerőt felmutatni tudó, sőt, egyenesen betegesnek tetsző fizikuma pontosan úgy predesztinálja őt erre a szerepre, ahogyan elvágta a klasszikus értelemben vett hollywoodi sztárstátusztól – attól, amibe Schwanzegger, Willis és Stallone szép lassan belenőtte magát a kemény akciók és a vígjátékok keverékével. Lundgren ez utóbbiakra nem volt alkalmas, illetve az akció kapcsán mintha eleve lemaradt volna az igazán jó filmek előtt álló sorokról. Az idő nem is igazolta őt, de van egy olyan érzésem, hogy ez a pali fejben legalább rendben volt.
A jól megválasztott főszereplő mellé dukált még két és fél oldalkerék, közülük Gossett Jr. lehetett volna a fekete humorzsák, de hála égnek ezt nem vállalták be a készítők. A magyar vetületben érdekes figura lett viszont a lerobbant színész karaktere, akit Koltai Róbert varázsolt számunkra emlékezetessé. A magyar szinkron a kor vállalható színvonalán készült, de az elérhető kópiákon a minősége annyira tompa és színtelen, mintha harminc év alatt minden nap lejátszották volna a VHS-szalagot. Lundgren szinkronhangja itt nagyjából a klasszikus hangalámondásos magyarítások színvonalán van, de Koltai túltolt, saját egyéni beszédstílusa sok életet lehel a filmbe.
Erre szükségünk is van, mert minden más tekintetben a színjátszótársulat munkája halvány minimumokat nyaldos csak. Itt az egyetlen mentő tényező az, ha az alkotást saját műfajtársaihoz hasonlítjuk – így azért könnyebb lesz helyén kezelni a látottakat. Különösen fájdalmas, hogy miközben sikerült karakteres főgonoszt és ifjabbik-végzetasszonyát is castingolni a stábba, őket nem nagyon hagyják érvényesülni. Bestialitásuknak csak nyilvánvaló, színpadias gesztusokban tudnak hangot adni, akiket meg elgyepálnak, finoman szólva sem méltó ellenfeleik.
A mozi egészét végül is a hangulat és Lundgren viszi el a hátán, előbbi, ahogy volt is szó róla, meglehetősen darkosra sikerült, talán a második, nem sikeres, de kultikus Ragadozó filmre emlékeztet, némi Batman-felhanggal, szuperhősös pátosz nélkül. Lehet, hogy Lundgren bántóan kifejezéstelen játéka nem meggyőző, de ide érzésem szerint többre nem is volt szükség. Ugyanez a karakter egy bongyorhajú Stallonével, vagy egy feszesre gyúrt Schwarzeneggerrel a fedélzeten bohózatba fulladt volna. A sztori és a konfliktusban vázolt általános mondanivaló, erkölcsi feladvány vélhetően a képregényekből csúszott ide át, de több találó motívuma is van. Egy ponton a Büntető arra hivatkozik, hogy ő a bűnösöket bünteti meg, majd Koltai Róbert megjegyzi, hogy ennek következtében az ártatlanok szenvednek – kollektív, örökölt bűnösség, általában véve az önbíráskodás problémája lebeg itt a zavaros felszínen, mivel látszik tisztán, hogy a társadalom által olykor vágyott törvényeken felülálló hős hiába öli halomra a bűnözőket, előbb-utóbb a bűnösök köre elhalványul, egyre nehezebb lesz követni, ki mennyire és miért bűnös. Ez persze szájbarágós és nem-is-olyan-összetett gondolatvilág így elsőre, de úgy emlékszem, jó pár évtizednek el kellett telnie, hogy akár Batman, akár Superman kapcsán eljussunk eddig a problémakörig. A legnyilvánvalóbb megoldás és drámaforrás persze a gyermekek megjelenése a színen, akiket ezúttal nem csak megmenteni kell…

A nyolcvanas évek akciófilmjeinek listáján A büntető egy vállalható, a B-kategóriából ki-kiemelkedni tudó darab lett. Lehetett volna kultmozi is akár, de valamiért ez nem adatott meg neki – cserébe a mából visszanézve lepipál néhány versenytársat, nyilvánvaló párhuzamként jobb, mint Stallone Cobrája, vagy mondjuk a kortárs Van Damme-mozik java. Visszafogott lelkesedéssel, de merném ajánlani.

Borzalmasan unalmas kétszer aludtam el rajta, és még a fele se ment le. Megnézetlen marad.

Egész jó film, bár inkább a ’80-’90-es évek akciófilmje, mint képregényadaptáció.
Lundgren hozza a formáját és faarcával mindenkit kinyír, akinek köze van a bűnözéshez.

Nem egy nagy durranás, egyszer simán nézhető. Azért látszik rajta, hogy 26 éves film, bár nem a technika dominált, inkább a harcművészeten és gyilkoláson volt a hangsúly.
Tipikus bosszúhadjárat, a jakuzák és a maffia összecsapása. Frank a volt rendőr belecsöppen mindenféle „buliba”, mert üldözi a bűnözőket.