Imádom, amikor nem tudok egy filmet kategóriába sorolni. És Woody Allen – amellett, hogy szinte minden filmje szatíra – különösen jól ráérez, hogyan kell bizonytalanságban tartani a nézőt, mit is lát.
Ez a film kriminek izgalmas volt, de nem olyan riadtan nézős-körömrágós-"jajistenemcsakmegnehalljonScarlettJohansson" drukkolósan izgi, hanem olyan, mint egy kalandfilm, vagy mint egy Poirot, amiben nem gyilkosság után nyomoz. Volt benne ráutalás, csavarás, félrevezetés, rávezetés és a sutával vetekedő nyomozás.
A karakterek egyrészt aranyosak, másrészt színészileg is mélyek. A főbb szereplők mindegyike olyan kidolgozott, hogy teljesen azonosult bennem a karakter a színésszel. Jackman szinte semmitmondó playboy mosolya, Scarlett naiv lelkesedése, Woody esetlenkedése és McShane rámenőssége olyan tökéletes egységet alkotott, hogy lényegében az első perctől az utolsóig magával ragadott a film.
Khárón ladikja pedig, mint visszatérő szín olyan abszurd, hogy az már bájos.