Viva Zapata! (1952) 62% 5★

Ez egy kétségkívül nagyon régimódi hősmítosz – valahogy talán ki is érződik belőle az a végtelenül felszínes amerikai szemléletmód, amivel a mexikói forradalom eseményeit utólag, főleg a második világháború utáni Hollywoodban próbálták ábrázolni, számukra megfelelő, eladható értelmezésben feldolgozni. Mégis viszi előre a híre, a Brando és Kazan közötti rendkívül termékeny alkotói kapcsolat, miközben mint történelmi mozifilm, egyáltalán nem túl látványos.

Bűverejének középpontjában egyértelműen Brando áll, akit a sminkje elképesztő módon elcsúfít, mégis valahogy az ő csodálatos teljesítményének tulajdonítjuk, hogy átlényegülése tulajdonképpen száz százalékos. Mindenfelé álló szemei, markáns vonásai, mezőgazdasági munka által lekerekített mozdulatai rendkívül meggyőzőek, nyugodtan mondhatjuk, soha nem különbözött ennyire saját magától, ez az erő pedig – blackface ide vagy oda – rendkívül markáns még hetven év elteltével is.
Hozzá képest Anthony Quinn „csak” az a színészzseni, akit nagyon jól ismerünk más filmekből, akivel szemben tudjuk, hogy jogosan magasak az elvárásaink, így törvényszerűen meglepetést sem tud okozni. Hogy ennek ellenére övé lett az Oscar és nem Brandóé, mintha csak valamiféle profetikus gesztus lett volna az akadémiától: Brando nagyszerűsége ellenére folyamatosan ingadozó, kiszámíthatatlan minőségű filmográfiát hagyott hátra az utókornak, ami különösen leszállóágában már kódoltan rossz volt. Vele szemben Quinn filmről filmre igazolta vissza a neki megszavazott nézői bizalmat és szeretetet. Megválaszolhatatlan és abszolút költői, bár érdekes kérdésnek tűnik, kettejük közül ki a nagyobb, fontosabb, meghatározóbb legenda…
A filmet tehát kétségkívül ők viszik a vállukon, sajnos Steinbeck magyarra fordított bibliográfiájának ismeretében biztosra veszem, hogy önmagában az ő kezei között fogant forgatókönyv még nem garancia a sikerre, de Kazan sem a történelmi drámák műfajában vált éppen híressé és ikonikussá. Ahogy a kritika is rátapint a lényegre: személyes drámát, átérezhető emberi közelségbe hozott hősöket szeretett volna prezentálni, de ez nem fért bele kétórányi epikus történelmi/politikai tablóba.

Nem a korszak legsikerültebb történelmi drámája, főleg nem Kazan és Steinbeck legfényesebb munkája, de Brando és Quinn képesek magukra vonni és fenntartani a néző figyelmét. Miattuk érdemes is megnézni a filmet, de mindezen túl világmegváltó élményben azért nem lesz részünk.