Utolsó látogatás (2008) 62% 29★

Gratulálok, sikerült egy kosztümös filmet csinálni a semmiről! A készítők összetett filmet akartak, ebből az lett, hogy képtelen voltam eldönteni, hogy tulajdonképpen mit is látok, egy meleg barátság kialakulását, vagy egy bimbózó heteroszexuális, vagy egy rossz apa-fiú kapcsolatot, esetleg egy festőről szóló filmet, akinek egyszer sem láttunk a kezében ecsetet. Ráadásul a főszereplő srác annyira idegesített már a végére, hogy elkezdtem viszketni tőle. Ennyire „tedd ki, hadd hűljön” karaktert hogy lehet egy film középpontjába helyezni?! Amúgy is lever a víz az ilyen emberektől, nemhogy még 2 órán keresztül nézzem! Ezt az ember állva meg lehetett volna….fürdetni, ahogy mondani szokás még a nagyanyám is tökösebb volt nála!… Kedves Emma! Mindez természetesen rád nem vonatkozik, jelenléteddel, te ismét emelted a film színvonalát. Én a magam részéről hanyagolhatónak tartom ezt a művet, de lehet, hogy csak nem értek hozzá.

Új nézés, új értékelés, új lendület csalódás. :')
Sikerült ezt a „csodát” is újranézni, viszont időközben az a kétségbeejtő helyzet állt elő, hogy nemcsak hogy elolvastam a regényt, hanem még egy fél szakdolgozatot is megírtam belőle, ennek tükrében pedig értékelésem egy szóban: JÁJ. Régen voltam már ennyire dühös filmre.

Először azt hiszem, célszerűbb a negatívumokon túllépni:
1. Adaptációnak nagybetűs KATASZTRÓFA ez a film. Őszintén szólva órákon át lehetne taglalni, hogy miért borzalmas ez a forgatókönyv, de igyekszem rövid és velős lenni. Nem tudom, mit éreztek a forgatókönyvírók, de hogy ennek a történetnek csak elvétve volt köze a könyv mondanivalójához, az is biztos. Értem én, hogy Waugh úr semmit nem volt hajlandó tisztességesen megmagyarázni a regényében, ezért lehet egyes elemeket szabadosan értelmezni, de ez nem azt jelenti, hogy meg kell változtatni a szereplők jellemét és motivációit, mert ebből csak egy nagy rakás katyvasz lehet így és lett is. Kivételt képez my boy Sebastian történetszála, aminek a lényegét és fájdalmát sikerült megragadni a filmen uralkodó általános káosz ellenére is. Nagy kár, hogy az ő története a film kétharmadánál véget ér, mert vele együtt az utolsó pont is elvész, amit lehetne kapaszkodóként használni.
2. Az egy dolog, hogy pocsék adaptáció a Brideshead Revisited, de az a helyzet, hogy filmnek is egészen förtelmes. Andrew Davies igenis tud jó forgatókönyveket írni, de itt semmilyen szempontból nem sikerült neki. Az elején még a regény ismeretében is egészen logikusan építették fel az eredetitől eltérő érzelmi szálakat (gondolok itt Charles és Julia szerelmére), de a több mint két órás játékidő alatt sikerült olyan alapvető hibákat elkövetni, hogy még az alapanyagot nem ismerő barátnőm is csak nézett, hogy mi a búbánat folyik itt úgy mégis. Kiváltképp igaz ez a film utolsó fél órájára: rengeteg minden történik, ami mégsem fut ki végül sehova a végén és csak állunk, mint pénisz a lakodalomban, hogy mégis miről is akart ez szólni, mit akart közölni a film. Ez pedig súlyos hiba, mert így egy egyébként egészen tűrhető film romlik el teljesen a végére.
(3., csak így zárójelben: ez a magyar plakát, ez megöl. Mi ez? Hol van ennek köze a filmhez? Nem is így néznek ki a szereplők! A briteknél vannak olyan szép, korhű plakátok, nem hiszem el, hogy pont ezt a hányadékot kellett ennek az országnak választania. Mindegy, nem idegesítem magam, ez már úgyis csak szőrszálhasogatás.)

Ez az elbaltázott forgatókönyv tehát minden haragom forrása, ugyanis szerintem igenis van ebben a filmben potenciál. Vegyük hát sorra azt a néhány dolgot, ami tetszett.
1. Látvány: a kétezres évek kosztümös adaptációinak nagyjából egyetlen előnye a klasszikus, remek 80-as 90-es évek kosztümöseihez képest, a cinematográfia. A régiek is szépek, de ezek egyszerűen lenyűgözőek. Még az általam aktívan máglyára kívánt borzadályos 2005-ös Büszkeség és balítéletnél is el kell ismernem, hogy a látvány egyszerűen fantasztikus. Ez a film sem lóg ki a sorból ebből a szempontból: a helyszínek, az épületek, a ruhák, az emberek mind-mind szemet gyönyörködtetőek, nagyon illenek a regény stílusához és hangulatához.
2. Zene: bármennyire is egy foscunami a forgatókönyv, a soundtrack a látványvilághoz illeszkedve nagyon szép lett. Különösen tetszett Sebastian témája, aminek a melódiája a film során vissza-visszatér a többi számban is, így jelezve Sebastian állandó jelenlétét Charles emlékeiben.
3. „Az” a jelenet: bármennyire is savazom a történetet, van egy darab jelenet a filmben, ami ezerszer jobban tetszett annál, mint ami a könyvben írva vagyon; ez pedig Charles és Sebastian ominózus búcsújelenete a marokkói kórházban. Végre, végre kapott egy kellően keserédes lezárást az ő száluk és kapcsolatuk, ami nekem a regényből nagyon hiányzott. Charles is sokkal szerethetőbb volt itt, az őszinte bűnbánata és szomorúsága képes volt meghatni. Sebastianért amúgy is végig vérzett a szívem, de ez, ez volt az utolsó döfés; jár érte dicséret a készítőknek, így kellett volna a film többi részét is megkomponálni.
4. Színészi játék: nem tagadom, először a szereposztás miatt figyeltem fel erre a filmre, mert három kedvencem is játszik benne. És tény és való, hogy a színészekre nem lehet panasz, mindenki a maximumot hozza ki abból a förtelemből, amit forgatókönyv címén a kezükhöz kaptak. Ben Whishaw, Emma Thompson és Hayley Atwell megerősítettek abban, hogy fekáliából is tudnak várat építeni, ha akarnak, így tovább erősödött a beléjük vetett hitem. Bennek szerintem különösen jól állt Sebastian szerepe, bár valamennyire biztosan elfogult vagyok vele kapcsolatban, illetve az is igaz, hogy talán Sebastianból lehetett a legtöbbet kihozni a karakterek közül. Matthew Goode-nak pedig külön buksisimi jár, amiért képes volt valamennyire szerethetővé tenni azt a papírmasét, amit Charles Ryder, főszereplő címszó alatt eléraktak. Jár tehát a keksz és a tisztelet minden résztvevőnek.

Ezért is vagyok annyira mérges erre a filmre, amennyire: szerintem nem olyan mocsokrossz, mint amilyennek sok kritikus beállítja. Igenis vannak benne jó dolgok, de az a probléma, hogy a film gerince, a forgatókönyv egy sorvadt, mihaszna váz csupán; jó történet nélkül pedig nem lehet jó filmet csinálni, bármennyire is igyekszik mindenki más. Így végül a hirtelen felindulásból 8-ról 7-re levitt csillagszámot muszáj még lejjebb szorítanom egy hatosra; talán még így is jószívű vagyok. :')

Eredetileg Hayley Atwell miatt akartam megnézni a filmet, mert nagyon megszerettem a Katedrális c. minisorozatban. Itt egy egészen más, modern szerepet alakított. Tetszett a film, mély gondolatokat közölt.
Igaz, hogy nem most játszódik, de furcsa volt, hogy valaki ennyire vallásosan neveli a gyerekeit. Az anya (Emma Thompson alakította, nagyon jól!) túl szigorú volt és meg is lett a következménye: fia alkoholista lett, a lánya szeretőt tartott, szóval szétbomlott teljesen a család.
Jól sikerült a szereplőket összeválogatni, mindenkire illett az adott szerep.

Ez nekem nagyon gyengére sikeredett. Igazából a végét már nagyon untam, főleg azért, mert úgy éreztem, hogy olyan sok mindenről akar szólni, hogy végül semmiről nem szólt. Mintha csak felvillantak volna a problémák, de senki nem kezdett vele semmit. Egyfelől ott volt a meleg báty, nála az első kérdés, hogy hogyan fért össze mindez a vallással, hiszen a család nagyon is vallásos volt, de úgy tűnt, hogy a homoszexualitást elég nyíltan kezelik. Aztán ott volt, hogy soha nem beszélték meg a szereplők az érzelmeiket (oké, angolok, de akkor is), majd az a huzavona, amit a csajjal művelt a főhős… Mondjuk azért a nőért sem volt érdemes küzdeni, ahogyan a pasi sem lett a férfiasság mintaképe. Kár, hogy az év első filmje ennyire rossz választás volt.

Erős atmoszférájú film. Imádom ezt a kort, és ezt a hangulatot.