Un uomo, un cavallo, una pistola (1967) 70% 1★

A hetvenes években egyre több őrültséget kiötlő Tony Anthony barátom a hatvanas évek közepén még kegyetlenül jó érzékkel nyújtózkodott a western műfaj takarója alatt, anélkül, hogy egy picit is kilógott volna a lába. Maga a figura, bár színészi képességei korlátozottak, és éppenséggel hősnek sem elég szép vagy impozáns jelenség, mégis telitalálat ezekben a filmekben. Otthoni, természetesen közege a kegyetlen és forró, éjszaka jéghideg nyugat ennek a dzsuvás, szűkszavú, de a balhét mindig sztoikus nyugalommal bevonzó és közvetlen közelről figyelő csavargónak – ráadásul ebben a részben az Idegen már piperkőcködik is a napernyőjével, jó pár évvel azelőtt, hogy Terence Hill először megformálta volna a komédiaszerűen lezser vadnyugati hős figuráját.

A második részhez érkezve egyelőre azt látjuk, ami nagyon sok második részben meg szokott történni: a jó dolgokon az alkotók talán már csak babonából sem változtatnak, illetve ami új ötletük van, azt is igyekeznek a már sikeres előzmény dramaturgiai vonalaira felhúzni, mert hát ki tudja, pontosan mi is tetszett annyira a közönségnek elsőre. Csak hát mindeközben elfelejtenek emlékezeteset és egyedit alkotni. Ennek megfelelően a The Stranger Returns le sem tagadhatja közvetlen kapcsolatát a The Stranger in Townnal, de a pozitívumai a minimálisan már általam is elvárt szint megütése mellett kimerülnek ebben a kötődésben. Fordított sorrendben nézve talán nem lettem volna vele ennyire optimista.
Szerencsére a film tényleg ugyanazért működik jól, mint az előzménye: másfél órás műsorideje kényelmesen szűköcske egy spagetti-westernnek, de ha egy alkotó tudja, hogy ennyi neki elég és többet nem bír el a sztorija, az igazán megbecsülésre méltó. Ezzel együtt a rendezés és a cselekmény fejlesztése nem kapkodós, sőt, hangulatot építeni és fokozni is van idő bőven, egyedül csak a koszcsimbók férfiak hosszú percekig egymásra bambulását kell mellőznünk, ami kimondottan örömteli a számomra.
Megint kihivatkoznék a zenére: Benedetto Ghiglia helyett most a sokkal ismertebb-foglalkoztatottabb Stelvio Cipriani alkotta meg a soundtracket, és bár az ő munkája közelebb áll a Morricone-féle ütősökben és eltorzult kórusokban tobzódó epikus szvitekhez, megőrizte az első részben alkalmazott monoton, sötét tónusú elektromos gitárhangokat is, amik sokat segítenek abban, hogy ezek a filmek egyedibb arculatot nyerjenek a műfaj kissé elszürkült tengerében.

Azért hét pont, mert az elsőnek mai eszemmel már nyolcat adnék.