Üldözési mánia (1967) 50% 4★

Régi mániám, hogy Delon a hatvanas években közel tévedhetetlen zseni volt úgy színészi munka, mint karrierirányító tudatosság, törekvés terén. Ez a filmje speciel még a legtöbb életrajzi írásban is margóra került, nem is számít különösebben közkedvelt darabnak a retrospektív nézők között, de még itt is felcsillan valami a zseniből – rövidre vágva, megvett a cucc a kilóra, pedig…

…pedig valójában nincs itt semmi látnivaló. Amnéziás pszicho thrillerről beszélünk, láttunk már ilyet 1967 előtt és után is, ami azt illeti, tucatjával. Julien Duvivier utolsó rendezése, életműve indirekt végpontja ez a mozi, egyúttal a második közös munkája Delonnal – az előző, noha szerintem zseniális, kritikailag lehúzott darab (Az ördög és a tízparancsolat), ide pedig már különösebb figyelem sem jutott. Egy évben vagyunk a Kalandorokkal és A szamurájjal, az Üldözési mániát még a Delon életművön belül is részben kannibalizálták a jobb reputációjú darabok.
Pedig ebben a valóban sablonos kis történetben Duvivier nagyon is szépen építkezik, képes hangulatot, veszélyérzetet, váratlan fordulatokat teremteni. A nyugodt, rejtéllyel terhelt idillikus luxus és fülledt unalom emlékeztet a Ragyogó napfényre* és megelőlegezi A medence miliőjét. Berger, Delon és Fantoni hármasfogata is mutat némi átfedést ezekkel a mozikkal, közülük Berger meg is üti a mércét, valójában helye lenne az emlékezetes Delon-partnerek sorában. A szereplőgárda egyetlen defektje a kínai inas, aki a gyengébb pillanataiban a Rózsaszín párduc Catojára emlékeztet – erősebb pillanatai meg nincsenek, amilyen baljós lehetne az egész figura, annyira nem sikerült megragadni belőle semmi lényegit.
A történet kiszámíthatósága ellenére a cselekmény nagyon szépen épül fel, még akkor is érhetnek minket potenciális meglepetések, amikor már azt hisszük, megfejtettünk minden szövevényes feladványt és titkot. François de Roubaix mindig kétesélyes kompozíciói itt kimondottan jól sülnek el, kiváló zenét szerzett, igazi light-thriller hangulattal.
És hát a pont az i-n: Delon! Már nem annyira éhes, mint pár évvel korábban a kulcsmozik idején, de még mindig lángol, vérprofi, és karakterformálásában egy sokváltozós szerepet kelt életre. Semmi hivalkodó színészi virtuozitás, csak a legszerethetőbb mix a mindenkori deloni hősalakok és egy pszichésen terhelt, frusztrált, vágyódó, őrlődő, majd talpra álló fiatalember lehetséges jelleméből.

Kimondottan tetszett! A művészi igénnyel kivitelezett zsánerfilmek között igazán jeles induló lehetne az Üldözési mánia, igazi elfeledett kis gyöngyszem, ami bárkinek ajánlható.

*A Ragyogó napfény kapcsán meghúzott párhuzam a finom részletek tekintetében nagyon látványos, a néző joggal érezheti, hogy annak a mozinak valamiféle stilisztikai utánérzését, reprodukcióját látja gyengébb kivitelben – ez pedig az Üldözési mánia javára válik.