Túl az Óperencián (1992) 78% 167★

Kedves, kalandos és tartalmas film a még zsenge Nicole-al és Tommal. :)

Ez mese habbal. Próbáltam keresni egy kifejezést, ami a leginkább lefesti, miféle mozi is a Túl az Óperencián, de végül éppen a magyar cím hozta el a megfejtést: ez a mozi infantilis. Hangsúlyoznám azonban, hogy nem okvetlen rossz értelemben.

Mindenekelőtt, maga a történet, bár külön-külön jól értelmezhető és igényesen filmre vitt klisékből lett összerakva, ezen egyenként kívánatos, bár elhasznált elemeknek az összeragasztott egésze feltűnően gyermeteg elme vadregényes álmodozására hasonlít leginkább, ehhez pedig a rendezés, a látványvilág, a színészi játék, minden következetesen tartja magát.
Cruise és Kidman fiatalok, romlatlanok, szépek, pont mint a szerepük szerint lenniük kell, tökéletes választások erre a mozira. Teljes lelkükkel játszanak, az a benyomásom, hogy szeretik a produkciót és szívesen adnak bele mindent karaktereik érzelem-gazdagságába. A díszletek, a képi világ egyenesen mesés, eleven és szép századfordulós életképeket kapunk úgy az éhezésben és kilátástalanságban sínylődő Írországról, mint a zsúfolt és fullasztó Bostonról. A bámulatosan szép és korhűnek tetsző környezetben nagyszerűen forog a két főhős és a mellékszereplők hada is, ha a filmet csak ilyen szempontból kellene értékelnünk, semmiféle kifogásunk nem lehetne vele szemben.
Ám ott van a történet is, ami viszont minimális finomítások mellett is lehetett volna korabeli rajzfilmes Disney-produkció. Mese habbal, nincs rá jobb szó, a kilátástalanságnak, nyomornak, elveszettségnek és a romba dőlt, majd újra kivirágzott álmoknak egy olyan finom, sosem túl durva ábrázolása valósul itt meg, ami igazi lelki fröccsé teszi a filmet. Nagyon kevés híján nem fordul csak át giccsbe, vélhetően azért, mert igazán sosem kezd el dagonyázni a banalitásban, vagy ha mégis, valami mással okosan elfedi azt.

Dicséret illetheti ezért a két főszereplőt, a rendezőt, de nyugodtan mondhatnám, hogy az egész stábot is: jó szívvel és szeretettel készített moziról van szó, amiről természetesen el tudom képzelni, hogy rossz benyomást tesz a nézői egy részére, de mindent egybevetve mégis végtelenül szerethető produkció marad. Ha nem félünk felnőtt fejjel leülni Disney-mesék elé, akkor itt sincs igazán mitől tartanunk.

Hogy én ezt hányszor megnéztem… Aztán megvettem könyvben is, az is nagyon aranyos. De hát Tom Cruise, imádtam benne. Földfoglalás, mekkora kaland:)

Tom Cruise és Nicole Kidman másodszor lobbannak szerelemre a filmvásznon…is. A 90-es években még tojáshéjjal a fenekemen teljesen elbűvöltek a média által álompárként promotált hollywoodi tündérmesék. Alec Baldwin és Kim Basinger, Bruce Willis és Demi Moore – mind olyan párok voltak, akik a vörös szőnyegen tökéletesen mutattak együtt, és bár a valóságban az idő próbáját nem állták ki, a filmjeik továbbra is őrzik ezt az illúziót. Kidman és Cruise esetében ez tökéletesen igaz ebben a filmben. Szinte elemi erejű, természetes összhangban vannak, mintha semmi sem változott volna közöttük az évek alatt.

Mindannak ellenére, hogy Cruise-t sosem bírtam, kettejükkel telitalálat lett ez a mozi. De nem csupán egy csöpögős szerelmi történetet kaptam, hanem egy igazi kalandfilmet, ahol Ron Howard biztos kezekkel kalauzol el minket Túl az óperenciánra, egy varázslatos, mégis kegyetlen világba. A rendező nemcsak egy párizsi románcot, hanem egy grandiózus történetet mesél el, az amerikai álom hajszolásáról, a társadalmi osztályok és kultúrák közötti különbségek tükrében. Miközben látványos képekben tárja elénk az 1890-es évek Írországát és az Egyesült Államok vadregényes tájait, éppúgy előtérbe kerülnek a személyes küzdelmek és a mindent elsöprő vágyak, amelyek határvonalat húznak az egyéni vágy és a társadalmi elvárások között.

A romantikus köntös mellett, a történet legerősebb eleme ahogy megmutatja az új világ nyújtotta lehetőségeket és veszélyeket. A munkásosztály küzdelmeit, a bevándorlók kiszolgáltatottságát és a lehetőségekért folytatott kegyetlen versengést. Hogy aztán egy monumentális oklahomai földfoglalásban csúcsosodjon ki. Itt már egy kicsit elrugaszkodunk a realitástól, és bár ez a fordulat egyáltalán, nem illik a kontextusba, nem lehet rá haragudni, mert tükrözi a 90-es évek túlidealizát műfaji sajátosságait.

A film zenei aláfestése is kiemelkedő, John Williams zeneszerző munkája érzelmekkel teli dallamokkal kíséri a karakterek sorsának alakulását. Az ír zenei motívumok keveredése az epikus nagyzenekari hangzással különösen emlékezetessé teszi a film hangulatát.

Karaktereink folyamatosan fejlődnek Tom Cruise karaktere Joseph a szenvedélyes és makacs parasztfiúból egy céltudatos férfivá érik. Nicole Kidman Shannonként kiváló ellenpólusa, aki kezdetben elkényeztetett és naiv, de a történet során ő is erős, önálló nővé válik. A mellékszereplőkre sem lehet panasz, az alvilági bandavezértől, a romantikus történetszál rivális karakterén át egytől egyig jól megírt, komplex figurák.

Összességében a Túl az Óperencián egy látványos, érzelmekkel teli kalandfilm, amely romantikus története mellett komoly társadalmi témákat is érint. Bár néhol kiszámítható, és a történetmesélés néhány ponton leegyszerűsített, az erős színészi játék, a lenyűgöző látványvilág és a magával ragadó zene feledteti ezeket a hiányosságokat.
Akik szeretik az epikus szerelmi történeteket és az amerikai bevándorlók küzdelmeit bemutató filmeket, azok számára ez egy kihagyhatatlan darab.

Tetszett, érdekes volt és szórakoztató. Tom Cruise és Nicole Kidman jó párost alakítottak.