The Velvet Vampire (1971) 80% 1★

Modern, emancipált vámpírnő meghív a villájába egy polgári házaspárt, és ott dolgokat csinál velük. Nem csak megszokott vámpírdolgokat, és ez teszi kiemelten érdekessé a figurát: ő ugyanis egyszerre pusztít és gyógyít (egy alkalommal a vér mellett kígyómérget szív ki a vendégből), ráadásul van benne egy kis felforgató elem is, morális megítélése tehát korántsem olyan egyértelmű. Az biztos, hogy ő nem Werner Herzog Nosferatuja.

Nincs sztárparádé, a történet annyira nem száguld, viszont ez a film koncepciójában és vizualitásában rendkívül erős. Például, vámpirella kukkoló szobája majdnem úgy néz ki, mint a híres red room a Twin Peaks-ben, és hát ide is egy tükrön keresztül vezet az út (lebuktál, Lynch). Stephanie Rothman remek érzékkel használja fel a szürrealizmus híres kellékeit a történetmeséléshez (álom + tükör). A tükör egyébként nem csak tükröz, hanem átjáró is a világok között.

Bár a vámpír sok helyen a jelenen élősködő múlt/történelem szimbóluma, itt egyértelműen a modernitáshoz kapcsolódik, ez adja szeszélyességét is – lásd az indiánokkal való kapcsolatát, ami váltakozik a felszabadítás és a pusztítás között.

Foglalkozik még a film a férfi/női tekintettel is, ezen a téren a domináns megközelítések ellenpontját nyújtja. A Velvet Vampire történetének egyik intim jelenetét sem férfiak, hanem nők nézik, emellett a nők tudják egymásról, hogy ki kit néz, szemben a férfival, aki erről nem tud semmit, és saját magát az aktus és a történet középpontjának gondolja.

Stephanie Rothman komplex gondolkodása miatt érdemes nézni az underground horrorjait, s nagy fájdalom, hogy a karrierje olyan hamar derékba tört, sorsa jelzi a filmes iparban uralkodó egyenlőtlenségeket.