The Master (2012) 70% 73★

Paul Thomas Anderson A Mester című filmje első pillantásra a Szcientológia árnyékában bontakozik ki, sokáig afféle vádiratként értelmezték az ellentmondásos vallásos mozgalom ellen, és persze L Ron Hubbard személye ellen. Valójában azonban jóval többről van szó: a film nem pusztán egy szektavezér és követője viszonyát ábrázolja, hanem mélyebbre ás az emberi lélek elveszettségében, a hit szükségszerűségében és a személyes megváltás lehetetlenségében.

A történet középpontjában két különös figura áll: az egyik egy szellemi vezetőként fellépő karizmatikus manipulátor, a másik egy megtört, háborús veterán, aki képtelen beilleszkedni a társadalomba. Kettejük kapcsolata egyszerre vonzódás és taszítás, tanítás és ellenállás, egyfajta pszichológiai párharc, amelyben egyik fél sem győzhet igazán. Anderson ezzel a dinamikával olyan témákat feszeget, mint az identitás, a hit kérdése és az önkontroll hiánya, miközben szinte észrevétlenül vonja meg a párhuzamot a modern kori vallásalapítás mechanizmusaival.

A Mester nem egyszerű film. Nem kínál könnyen befogadható történetet vagy lezárt íveket, hanem egy kompromisszummentes, sőt provokatív mű, amely vállaltan nem ad feloldozást. Bátor módon sugallja: az ember gyakran nem változik – és ez a felismerés szinte semmissé teheti mindazt, amit addig láttunk.

Vizuálisan is lenyűgöző alkotásról van szó. A Mihai Malaimare Jr. operatőrrel közösen készített képi világ különösen emlékezetes: a film 70 mm-es celluloidra forgatott jelenetei nem csupán technikai bravúrok, hanem mélyen átérezhető, textúrákkal, fényekkel és tág kompozíciókkal dolgozó képek, amelyek a nézőt egyfajta bensőséges zártságba vonják. Az óceán ismétlődő, csillogó képei például nemcsak esztétikai célokat szolgálnak, hanem a szabadság és a megfoghatatlanság érzetét is közvetítik.

A Mester talán Paul Thomas Anderson legnagyobb kihívást jelentő filmje. Párhuzamba állítható korábbi munkáival – mint a Vérző olaj, a Boogie Nights vagy a Magnolia –, de ezekhez képest is sajátos, mélyen személyes tónust üt meg. A transzcendencia itt nem látványos megvilágosodásban rejlik, hanem a szereplők közötti finom és sokszor áthatolhatatlan viszonyrendszerekben. A film végső soron nemcsak egy vallásos köntösbe bújtatott filozófiai tévedés kritikája, hanem egy szörnyen reménytelen ember portréja – és talán mindannyiunké is.