Tenkuu no Escaflowne (1996–1996) 86% 10★

Nem igazán vagyok oda a mecha műfajért, viszont már az első retro anime kihívásomnál kinéztem ezt az animét, végül akkor mégis mást néztem, most viszont egy másik kihíváshoz is ezt kellett néznem, úgyhogy nem húztam tovább, belekezdtem. Igazából nem is tudom, mit írjak róla. Még mindig kicsit az utolsó két rész hatása alatt vagyok, még mindig haragszok a befejezése miatt, még mindig nem tudom eldönteni, hogy tetszett vagy sem. Amikor rávettem magam, hogy nézzem, megnéztem egyben 4-5 vagy több részt is, mert nézette magát, ugyanakkor voltak kisebb-nagyobb szünetek is, amikor megint úgy éreztem, hogy nehezemre esik folytatni. Akartam is nézni, meg nem is. Nem igazán értettem, mit akarnak kihozni belőle, olyan katyvasznak tűnt az egész. Aztán ott volt Hitomi, aki azt se tudta eldönteni, kibe szerelmes, mindig épp abba, aki a közelében volt. Bár Amanoért mondjuk talán csak 4-5 részen keresztül sírt. Nem igazán volt szimpatikus főhősnő pont emiatt a döntésképtelenség miatt, illetve az önzősége miatt. Nagyon elhúzták ezt a szerelmi sokszöget, ami nem tetszett, főleg mert végig Van-nak szurkoltam. Habár volt egy pont, amikor elgondolkoztam, hogy talán jobb is, hogy békén hagyja a csaj, de aztán végre tisztázódott minden, és a végén még pár könnycseppet is sikerült elmorzsolnom miattuk. Mondtam már, hogy utálom, amikor így fejeznek be valamit? Megért egy csillaglevonást. Aztán ott volt Allen, akit szintén nem tudok eldönteni, hogy kedvelek-e vagy nem. Kedveltem, legalábbis tudtam volna, de hála Hitominak, a hülye forgatókönyvnek, az elhúzott szerelmi sokszögnek és már a fene se tudja minek, végül már azt vártam, hogy tűnjön el a színről, de persze ez nem történt meg. Egy kicsit azért megértem Hitomit Allennel kapcsolatban, hiszen új helyre került, azt se tudta mi van, ráadásul a fickó hasonlított arra a srácra, akibe szerelmes volt, kedves volt hozzá, stb, érthető, hogy azt hitte szerelmes belé, de ettől független idegesített. Annyira szappanoperás volt a jelenléte, hogy az már nem igaz. xD Tudjátok, az a szereplő, aki mindig akkor jelenik meg, amikor a főhősök épp összemelegednének. Rohadtul idegesített, és nem csak emiatt, hanem mert ő sem tudta kibe szerelmes. Hol Millernát, hol Hitomit szédítette. Szóval a szerelmi szál is nagyon el volt cseszve, meg hát a körítés is tényleg tiszta káosz volt. Voltak logikátlanságok, voltak olyan cselekmények, ahol a szereplők önmaguknak mondtak ellent, segget csináltak a szájukból. Mégis valamiért lekötött, de meg nem tudom mondani, hogy miért. Szerettem Van karakterét, ő volt a kedvencem. Folken is szimpatikus volt, habár ő tipikusan az a klisé karakter, egy mártír. Tényleg nem tudom, miért, talán csak kíváncsi voltam, mit hoznak ki végül belőle, és hát eleinte kicsit hülyeségnek tartottam, amerre haladt a sztori, de végül ütős volt a mondanivaló. A grafika sem zavart, bár az orrok tényleg elég nagyok voltak profilból, de tapasztalatból mondom, hogy nagyon nehéz profilból orrot, embert rajzolni. XD Igazából jobban zavart az, amikor más hajszínt kaptak egyes szereplők a „fényviszonyok” miatt. Szerencsére ilyen sem sok volt. Az opening és ending páros annyira nem tetszett. Igazából mindkettő fülbemászó volt, amíg hallgattam, már amikor nem tekertem át őket, de hogy őszinte legyek, egyik sem okozott maradandó élményt. Az OST viszont más. Nem sűrűn szoktam felfigyelni a háttérzenékre, de itt azon kaptam magam, hogy néha jobban figyelek a zenére, mint a cselekményre.
Összességében nem bántam, hogy megnéztem, a káosz és a szappanopera feeling ellenére tetszett, igen, tetszett, de ettől független újra nézni nem hiszem, hogy fogom, a hozzá/belőle készült filmet viszont biztos megnézem még majd valamikor.

A Juuni Kokki és az Ima Soko ni Iru Boku után a Tenkuu no Escaflowne a harmadik isekai elődnek mondható anime, amit megnéztem. Eleinte vegyes érzésekkel figyeltem, több kisebb-nagyobb problémám volt vele: Bugyuta(-nak tűnő) kezdés, túl sok műfaj összegyúrása, rosszul lezárt epizódok, a forgatókönyv pedig néha káosz. Habár kifejezetten élveztem, nem is sejtettem, hogy milyen nagyszerű alkotás kerekedik ki belőle. Ritkán találkozom olyan animével, ami az előrehaladásával egyre csak jobb és jobb lesz, megállíthatatlanul fejlődik. A kissé gagyi koncepcióból nagyszabású, átgondolt, kerek egész történetté válik. Tele van látványos, mozifilmszerű harcjelenetekkel, érdekes fordulatokkal, szenvedéllyel és mondanivalóval. Karakterek terén átlagos volt az elején, de ők is folyamatosan fejlődtek, és végül mindenkit megszerettem. Millerna lett a kedvencem. Persze, a legjobb és legjelentősebb karakterfejlődésen a főhősnő, Hitomi megy át. Átlagos fiatal lányként csöppen a misztikus, háborúktól szenvedő idegen világba, majd kulcsfigura lesz belőle, akinek a döntései meghatározzák az események kimenetelét. Az anime nagyszerűen építi be történetébe a filozófiai vonalat a sorsról, és egészen jól használja a szimbólumokat is. Hangulatteremtés szempontjából szintén kiemelkedő; a világépítés egy ponton háttérbe szorul, de ettől függetlenül érdekes. A rajzolással tényleg vannak gondok (hűha a karakterek orra), engem viszont nem zavart. Az OP-ED nagyon tetszik, a zenei aláfestés pedig csodálatos, Kanno Yoko-tól nem is vártam kevesebbet.

A Tenkuu no Escaflowne-t három hétvégén keresztül néztem, és egy cseppet sem untam meg. Eszméletlenül izgalmas, szórakoztató alkotás, amellett, hogy fontos üzenete van. A fantasy műfajon belül a legjobbak közé sorolom.

Amikor elkezdtem nézni, egy kicsit furának találtam a grafikáját, leginkább a szereplők orrának vonatkozásában (komolyan, a futópályás jelenet közben azon gondolkoztam, hogy vajon ki fog orrhosszal győzni XD). Aztán ezt a későbbi részekben kiküszöbölték, bár néha akadtak azért grafikai bakik, volt egy rész pl., amiben szegény Folken-sama arca enyhén megnyúlt. Ez azonban nem befolyásolta a történet élvezhetőségét. Merthogy a történet maga nagyon tetszett, kerek, egész, befejezett, izgalmas, rejtélyes, mondanivalóval és szimbolikával. Semmit nem spoilereztem le magamnak, csak annyit tudtam az animéről, amit itt a leírásban olvastam, szóval számomra minden fordulat és maga a vége is meglepetés volt.
Néha kicsit idegesített Hitomi nyűglődése, helyette szívesebben láttam volna többet magából a világból – hogy milyen országok vannak és hol, milyen kísérleteket folytattak Zaibachban, meg ilyenek, de ez csak amolyan egyéni preferencia. Mondjuk Allent valahogy nem sikerült különösebben megkedvelnem, pedig esküszöm, próbáltam. :) (szóval talán ezért is idegesített a nyűglődés)
Nagyon kedveltem viszont Vant – körülbelül talán az első két részben nem volt még annyira szimpatikus – és Merle-t, valamint Dilandau-t – igen, szoktam szeretni az elborult karaktereket, az emberei iránta való hűsége azért árnyalta a róla kialakult képet –, és Folken-samát szintén. Mindenképpen újranézős.
Oh, és igen, nagyon szerettem az openingjét, meg az egész zenéjét.

Egy csodálatos mű, nagyszabású, érdekes, kicsit furcsa történettel és gyönyörű zenével. Tipikusan az a 90-es fantasysorozat, amiben minden a helyén van, megfelelő a világrajz, a szimbolika. A kinézete, helyenként a megrajzolása elég furcsa, de annyira sosem válik idegesítővé, és amúgy is, a hibáért kárpótol maga a történet. Nyilván a középpontban a karakterek jellemfejlődése áll, főleg Hitomié, akinek tehetetlen, kicsit hisztis kamaszlányból kell valami hősnővé válnia a sok megpróbáltatás közepette. A lenyűgöző világ helyenként kicsit túlságosan a háttérbe szorul a karakterek mögött, de végül is nem erről szól a mű. Nagyszerű darab, amit érdemes volt megnézni.