Magic Knight Rayearth (Magic Knight Rayearth 1.) (1994–1995) 71% 8★

Talán az egyetlen CLAMP történet, amiért nem tudok maradéktalanul rajongani. Ha jól emlékszem, akkor az RG Veda után ez volt a második befejezett művük, így itt még nagyon kezdők voltak. Magát a MKR mangát azért mégiscsak szeretem, elvégre a CLAMP rajzstílusa még ebben a kezdetleges formában is gyönyörű, illetve a karkaterek is viszonylag kedvelhetőek, és a sztoriban is van pár meglepő fordulat. És hogy miért nem szerettem annyira az animét? Fillerek. Egy alapjáraton elég rövid mangát 20 részesre növeltek, így rengeteg filler rész/szörny/harc van benne, ami egy idő után unalmassá válik. Illetve már a mangában vonogattam a szemöldököm, amikor a középkori fantasy setting és a mahou shoujo beütés mellett még a mechát is beletuszkolták a cselekménybe. A fillereken kívül is van benne pár nagyobb változtatás, gondolom a dráma fokozásának érdekében. Plusz Ferio sokkal több szerepet kap benne, hogy a női nézőknek legyen egy szemrevaló srác is a képernyőn. Érdekes, hogy itt leginkább azért változtattak a történeten, hogy 20
részes animét tudjanak csinálni egy viszonylag rövidebb mangából, míg mostanában sajnos épp a fordítottja szokott jellemző lenni. Bár ne tették volna ezzel a mangával, mert lazán ellett volna 12-13 résszel, és akkor sokkal jobban tetszene. Ami viszont az anime mellett szól, hogy kicsit jobban megismerhettük a lányokat, és az ellenfeleiknek is több idő jut a kibontakozásra. Mondjuk emiatt meg néha még jobban és többször az idegeimre mentek, mint a mangában.

Nagyon régóta szemezek már ezzel az animével, de valahogy sose vitt rá a lélek, hogy belenézzek, de most, hogy van hozzá kihívás, nagyobb volt a motíváció is, szóval elkeztem.
Hogy őszinte legyek kicsit másabbra számítottam, mint amit kaptam. Először is, nekem a mahou shoujoról mindig az olyanok jutnak eszembe, mint a Kamikaze Kaitou Jeanne, a Pretear vagy a Sailor Moon, ahol a lányok a saját világukban élnek, és kapnak különleges tárgyat vagy erőt, ami segítségével átváltoznak (a ruhájuk legalábbis), majd ha már nincs szükség a mágikus képességre, akkor visszaváltoznak, és élik a kis életük tovább, míg meg nem jelenik egy újabb legyőzendő rosszfiú.
Ezzel szemben itt a lányok átkerültek – megidézték őket – egy másik világba, és egyszer sem változtak át, csak kaptak egy páncélt, ami ahogy a lányok erősödtek fizikailag illetve lelkileg, úgy erősödött a fegyverük és páncéljuk, ami annyit tett, hogy kissé megváltozott a kinézete a felszerelésnek. Emellett kaptak varázserőt a lányok. Szóval én ezt nem mondanám semmiféleképpen sem mahou shoujonak, csak egy sima isekai fantasynak, amit egy kicsit kevertek a mecha elemmel. Ezt is inkább csak az évad végén. Személy szerint mondjuk nekem jobban tetszett volna, ha kimarad belőle a mecha. A rúnaistenek sokkal jobban tetszettek állati formájukban, mint hatalmas robot(páncél)okként.

A szereplők többé kevésbbé olyanok voltak, mint ahogy azt elképzeltem, egyedül Umi volt az, akit egyáltalán nem olyannak képzeltem, mint amilyen volt. Sokkal komolyabbnak hittem, sőt talán még kicsit távolságtartónak is, aki nehezen nyílik meg másoknak. Ehelyett egy kissé elkényeztetett, hisztis p**** volt. A végére szerencsére egy kicsit változott, és már nem volt annyira idegesítő, mint az elején. A három lány közül talán Fuu volt a legszimpatikusabb, de igazán kedvencet nem tudtam avatni, sem közülük, sem a mellékszereplők közül.

Maga a történet számomra kicsit lassan haladt. A főgonoszunk motívációjára is csak a legvégén derül fény, bár azért kicsit sejthető, mindenesetre kapunk egy érdeks csavart is. Viszont zavart az, hogy a főszereplők egy-egy részben rengetegszer elmondták, hogy Mágikus Lovaggá kell vállniuk, és hogy Mágikus Lovagok lesznek. Tulajdonképp az évad felében ez ment, és szinte sehova nem halad semmi.
Emellett a karakterek chibiként ábrázolása is kicsit sok volt. Nincs bajom ezzel a fajta humorforrással, de úgy éreztem, hogy sokszor nem odavaló volt, ráadásul folyton tolták a hisztit is közben, és emiatt nem is igazán tudtam komolyan venni az egészet, sokszor éreztem azt, hogy paródiát nézek, meg hogy túl gyerekes, bár ez utóbbit a néhány véresebb jelenet azért meghazudtolta. Ez mondjuk meglepett, hiszen általában az ilyen animékben harc során max horzsolások, piszkos arc, kiszakadt, szintén piszkos ruha szokott lenni az eredmény, de itt a vér is folyt. Na, nem literszámra, és a előbb említett horzsolásoknál alig látványosabban, de azért volt vércsöpögés is, amitől viszont egyáltalán nem éreztem gyerekesnek a történetet.

Annyira nem tudott lenyűgözni az anime, a vége is olyan nem is tudom milyen volt számomra ezzel a csavarral, és ahogy írtam kedvenc szereplőm sem lett igazán. A grafika hozza a 90es évek stílusát, nem volt rossz, de volt néha elég csúnya ábrázolás is. A zenék nem rosszak, de nem is lettek maradandók.
A második évad 29 része pedig megrémiszt kicsit, hisz szerintem már ennek az évadnak is sok volt a 20 rész. Remélem azért az pörgősebb lesz, nem lesz benne ennyi üresjárat meg ismétlés, mint a „Mágikus lovaggá kell válni” monológ, és karakterfejlődés is több lesz, a háttérinfókról nem is beszélve.

A CLAMP egyik korai műve, amely egy isekai-alapú, de meglehetősen szabványos fantasy-történet. Van három szimpatikus, főhősnője, néhány bizarr mellékszereplője és egy látszólag teljesen klasszikus mesebeli története. Annak ellenére, hogy csak 20 részes, néha így is hosszúnak érződik, bár azt hiszem, ennek fő oka a fillerjelenetek, mert az érezhetően a történet főszálához tartozó kalandok teljesen jól működnek.
A vége pedig egy ahhoz képest igencsak meglepő csavar, ami tetszett.