Száguldó erőd (Casey Ryback 2.) (1995) 65% 62★

Ugyan Steven Seagal az utóbbi tíz évben vastagon kivívta magának a zéró toleranciát, vele kapcsolatban nem érdemes abba a tévhitbe ringatni magunkat, hogy B-ligás videó-akciósztár lenne tetőtől talpig. Karrierjének kezdetén magasról indult, ami azt illeti, talán magasabbról is, mint a legtöbb kollégája, és beletelt legalább 4-5 filmben/évbe, míg zuhanni kezdett – ennek a zuhanásnak a mélysége a kérdéses, mert bár sok akciócsillag kötött ki a direct-to-video/dvd vonalon, de nála az önreflexióra való képtelenség legendás méreteket öltött.

A Száguldó erőd talán az aranykor utolsó, már minőségileg megkérdőjelezhető pillanatát örökítheti meg. Seagal abszolút zenitjéből, Az úszó erődből táplálkozik, bár erős a gyanúm, hogy az elég univerzálisnak ható cselekményt utólag húzták rá a híres előzményre, és technikailag ugyan nem tűnik kirívóan kis költségvetésű darabnak, érezhetően megúszósabb munka, mint az előzmény. A díszlet, a kivitelezés tulajdonképpen a kor mércéjével nézve nem nagyon kérdőjelezhető meg, sztárokra viszont az antagonisták és a mellékszereplők megformálásához már nem volt pénz. (Seagalt ismerve persze egyáltalán nem biztos, hogy ez kispénzűség eredménye, éppenséggel el tudom képzelni, hogy ő szabott határokat a képernyőidőt vele megosztó művészek listáján.)
Eszembe sem jutna nekiállni kinyomozni, hogy mennyire volt kézivezérelt a forgatás, az azonban látszik, hogy a rendezés a főhős alá tesz szinte mindent. Igazán húzós verekedős koreográfiából nem sok van, Seagalon meglátszanak az eltelt évek, nem túl energikus, fizikailag már nincs a toppon. A színészi eszköztára sosem volt túl gazdag, baltával faragott igazságosztónak fiatalabb kiadásban még elment, itt már nyomokban kezdi elveszíteni a hitelét. Nagypofájú ellenségei közül éppen a két fejes, az „őrült-hangyás gonosz tudós” és a „kutyasz*r-kemény exkommandós” nagyon közel állnak ahhoz, hogy önmaguk paródiái legyenek. Vélhetően a sztori alapvető gyengesége, hogy őket jobb színészek sem tudták volna érdekesebbé, vagy komolyabban vehetőbbé tenni – nagyon messze járunk már Tommy Lee Jonestól!

Természetesen nem állítom, hogy jó film volna a Száguldó erőd, de műfajában teljesen fogyasztható darab, nosztalgiafaktor nélkül is. Ennél feljebb azonban már nagyon óvatosan kell lépkedni a Seagal-filmográfiában, mert még messze vannak a röhejes béna, önbohózatba fulladó mozik, viszont nem sokkal ezután készült néhány sótlan, se nem jó, se nem rossz darab a kilencvenes években. Onnan vélhetően már tényleg nem volt visszaút.

Megmondom őszintén, hogy most javítottam egy csillagot rajta. Lehet, hogy a nosztalgia faktor miatt vagy mert Seagal korai korszakának talán utolsó filmje, de elvoltam vele. Ugyan a bluebox technika (mert szerintem akkor még nem volt green) elég gyakran nagyon megmosolyogtató, de az akció jelentek rendben vannak, túltolt CGI nélkül is és Seagalt azért mindig jó nézni mikor verekszik. Kár hogy már a keleti-nyitás és a házvezetőnők kergetése fontosabb neki, mint a jó kis akciómozik.

Számomra a film nagy értéke, hogy sokszor láthattuk kívülről, teljes szépségében a vonatot is!=) Szerintem, ha egy akció választ magának egy kellék-környezetet, akkor annak a bemutatása, látványa is megérdemli a filmben betöltött szerepét.
A mozi egyébként még abból az időből származik, amikor a kliséknek adhatott tartalmat egy-egy új arc, egy markáns kiállású harcművész, vagy egy kis csavar. A ’90-es évek akció mozijainak pont az ad egy kis fűszert, hogy akkor még nézhetőek voltak – az azóta már unásig rongyolt – sablon jelenetek. Persze csak annak ajánlom, aki élvezi a könnyed, magányos-harcos akciókat.

Kedvenc szakácsunk most az unokahugával menne vonatozni, de a vonatot terroristák veszik birtokukba egy szuperfegyver miatt. A szakácsunk azonban nem hagyja magát… Steven Seagal hozza a kötelezőt a filmben, a kislányt pedig az akkor még nagyon fiatal Katherine Heigl alakítja, aki azóta szinte nagyobb karriert futott be, mint a korszak egyik akciósztárjaként számontartott Seagal.