Szabadságom naplója (2022–2022) 88% 26★

Újranéztem és így második nézés után is azt kell mondjam, hogy remekmű. Úgy tűnik, Park Hae Young My Ahjussiját csak Park Hae Young tudja überelni. Évek óta várom a hiánypótlását annak a mesterműnek, és nicsak. A szintén idén leadott Human Disqualification nagyon közel járt hozzá, de nem adta meg azt, amit a My Liberation Notes igen. Gyönyörű keretet ad a cím ennek a sorozatnak (sajnos a magyar elnevezés ismét félrenyúlt fordításkor, mert a felszabadítás vagy felszabadulás sokkal inkább illik rá, mint a szabadság). A végén értettem csak meg, hogy miért kapta ezt: átfogja az összes kis történetet, amit végigkövethettünk a 16 rész alatt.

Ez a sorozat megért, mélyen megért, és megvigasztal, ami ritka értékes dolog. De nemcsak, hogy megért, mert előtte figyelmesen hallgat is, meghallgat. Nem bratyiból kérdezi meg, hogy vagy, vagy mert fél a kínos csendtől, vagy mert úgy illik. Meghallgat, mert szükséged van vígaszra és megértésre. Ilyenek ezek a karakterek, akiknek végigkövethettük az életét: a szomorú hétköznapokat, a fáradalmakat, a keserűséget, a vereséget, a megkönnyebbülésüket. És pont azért viselkednek így másokkal, ilyen figyelmesen, megértően, készen meghallgatni egymást, mert ők maguk erre vágynak. Nem üres szia-mizura, hanem őszinte megosztásra. Ezért is annyira felemelő és felszabadító, amikor a végén mindegyikük megtalálja saját magát vagy legalábbis szembe tud nézni önmagával és a tetteivel, és azt hiszem, ez a legfontosabb, mert ezután tud csak elkezdeni dolgozni az életén és önmagán. Most kezdődik csak igazán a történet.

Park Hae Young már a My Ahjusshival lenyűgözött. Az is egy remekmű részemről, csak úgy mint ez.
Elég sokszor belegázol ez a sorozat az ember lelkébe. Ez is azon sorozatok közé tartozik, amihez kell egy adott lelkiállapot… Szinte az összes karakter szerethető volt. Érdekes, hogy bár sokszor hiányzott a kommunikáció a családjukban ettől függetlenül mégis végig ott voltak egymásnak. Bár ők nem így látták, mégis mindnyájan egyediek voltak a maguk módján.
Biztos, hogy nem most néztem meg utoljára.

Nem fogom elfogadni, hogy egyre több filmet, sorozatot egész egyszerűen nem tudnak befejezni.
Abbahagyni, elvágni, feje tetejére állítani? – az nem befejezés.
És a befejezés nem azt jelenti, hogy happy endet várok. De ha valaki elkezd egy történetszálat, pláne ha azt hosszú részeken keresztül viszi, akkor az könyörgöm zárja már le valamilyen ismert irodalmi, filmes módon! Ne csináljunk már úgy, mintha egy álművészi befejezetlenség az valamiféle kreativitást takarna. Szerintem éppenhogy annak a hiányáról van szó.
Lassan be kéne vezetni a filmeknél a befejezésért felelős rendező státuszát.
Merthogy – a sorozatról kezdve szólni – ez egy nagyon jó, sőt a maga nemében egy kiváló sorozat lett volna. Igaz a befejezés erőtlensége utólag a sorozat több gyengeségére is rávilágított, de sokáig 9-10-re értékeltem.

Vegyük tehát sorban, szedjük szét.
Számomra alapvetően a szomorúságról, az egyébként egész normálisan, de mégiscsak elveszetten élő emberek egyfajta kilátástalan szomorúságáról, az életük vélt megváltoztathatatlanságáról szólt ez a sorozat. Csak kicsit lúzerek, de mégiscsak azok. De persze nem szeretnének örökre azok lenni.
Ezt a szomorkás küzdelmet követhetjük tehát nyomon.

Amiben nagyon sok szeretet is megjelenik, hol a filmben, hol bennünk a szereplők iránt.
Egészen különös párbeszédek, jelentek voltak néha, szinte egy művészfilm erejével.
Utólag nézve azonban észrevehető – legalábbi számomra – a karakterek egyfajta zavaradottsága.
Nem az emberi, hanem rendezői szándék szerinti értelemben.
Persze nagyon nehéz egy sorozatban végig következetesnek, pontosnak, művészien hitelesnek lenni, ezt igazából nem is róhatnám fel. De a befejezés számomra hiányos volta nekem ezt az észrevételt felerősítette.
Mintha a rendező nem tudott volna mindent pontosan kigondolni, csak az alapérzés volt meg benne, amit alapvetően nagyon szépen át is adott – köszönet érte! –, de a megtalált ékkőt már nem tudta a leginkább hozzá illő gyűrűbe foglalni.

Nem gondolom, hogy spoiler, ha ideírom, hogy Gu másik élete nekem erőteljesen kilógott a film addigi világából, zavart. Szerintem jobb lett volna, ha ezt kevésbé kontrasztosra csinálják.
Kim Ji Won az egyik kedvenc koreai színésznőm, őt csak úgy nézni is szívesen elnézem. Persze jól is játszik, bár néha azért voltak furcsaságai a karakterének.

Sajnos a sorozat vége felé egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a rendező nem akarja elvarrni a szálakat, nem tudja rendesen befejezni a történetét.
Merthogy ez a sorozat azért mégsem a „slice of life” jegyében íródott, még ha olyannak is tűnik.
Itt egész komoly kapcsolati és egyéb történet szálak voltak, amelyeknek volt íve, valamilyen haladása, amiket nem lehet csak úgy ledobni.
De hát mégis ledobták őket, ez van. Kár volt a végéért, mert amúgy nagyszerű sorozat lett volna.

Most már ha tehetem ezentúl mindig megnézem a MyDramaListen az utolsó epizódok értékelését, hogy számíthassak az esetleges nem tetsző befejezetlenségekre.
Lassan kezdek arra gondolni, hogy ezek a befejezetlenségek a koreai társadalom távlatvesztésének egyfajta filmes lenyomatai. Hogy egyre kevésbé tudnak a „mi lesz velünk?” kérdésére válaszolni.

Fantasztikusan jó volt és jókor is talált rám. Mint ahogy Chaghee is érezte, merre kell mennie és pont oda vezette a lába. :)
Olyan szép láncra van felfűzve az egész történet és nagyon megható a történetmondás. Rendesen felzilálta az érzelmeimet, de máskor meg annyira örültem, szurkoltam nekik.
Rávett, hogy megint naplózzak, aztán meglátjuk engem hova visz ez. :)

Régóta szemezgettem ezzel a sorozattal, de igazából nem tudtam miről szól, hiszen nem olvasok el leírást, és előzetest sem nézek ugye – arról már nem is beszélve, hogy kicsit elfoglaltabb is voltam. És hát így utólag nézve, olyan hatalmas hiba lett volna kihagyni, hogy azt elképzelni sem tudjátok.

Hiszen annyira mélyen megérintett, annyira sok mindent jelent nekem, hogy nagyon össze kell kaparnom magam ahhoz, hogy tudjam mit és milyen módon akarok leírni a sorozattal kapcsolatban. Mert hát ha valami megérdemelne egy szép írást, akkor az Kim Seok-yoon és Park Hae-young sorozata.

Maradjunk annyiban, hogy ritkán látok ilyen finom, részletekben gazdag emberi kapcsolatokat a képernyőn. Nagyon ritkán.

Az utolsó pár epizódban én pl. többször elsírtam magam. Összesen legalább négy olyan rész volt, hogy legalább egy-két könnycseppel könnyebb lettem a megtekintésük során (és utánuk is). De volt néhány elég intenzív, meglepően hosszú érzelmi „kitörésem” is. Mondjuk mit csodálkozom… Összetörtek, felsegítettek, aztán fel is pofoztak, ha már felálltam ugye… Hullámvasutak persze sok mindenhol máshol is vannak, de nem ilyenek, és legfőképpen nem így…

Karaktereivel és a történet ívének hathatós segítségével olyan dolgokat mer kimondani és megfogalmazni, – illetve szerencsés esetben inkább kimondatni és megfogalmaztatni –, amelyre sokaknak irtózatosan nagy szüksége lehet. Pláne ebben a korban, ebben a világban.

Teljes ajánló / kritika:
https://www.hidegnyomon.hu/2023/09/16/my-liberation-not…