Sukeban Deka II: Shojo Tekkamen Densetsu (1985–1986) 80% 2★

Az első évad a főszereplő Saito Yuki egyéb elfoglaltsága (egy NHK taiga drámában kapott főszerepet) kicsit kurtán-furcsán ért véget, a második évadot viszont már végigforgatták és laza 42 (egészen pontosan 41 és egy "összefoglaló") epizódban követhetjük végig. Nagyjából ugyanazt lehet erről is elmondani, mint az első évadról, azaz alapjában véve imádtam az egészet, elsősorban a kor és a korra jellemző fantasztikus hangulat miatt. Ráadásul eléggé látványos módon tele van (bár lehet, hogy csak én láttam bele) utalásokkal a korszak híres (amerikai) filmjeire és sorozataira, na meg persze ordít róla, hogy a csúcson levő Jackie Chan kungfu marhaságaiból is igyekeztek ihletet meríteni. Van itt minden, rögtön az elején egy kungfu klubbal, sőt, már a nyitó epizódban Saki bevet néhány Rambo trükköt, de megjelenik a Second is a Christian, az A-Team fekete kisbusza, meg még megannyi más is, már csak ezek miatt is érdemes figyelni. A csúcs az egészben persze az a pár epizód, ahol nem harcolnak megállás nélkül, hanem kicsit elmélyedhetünk a 80-as évek közepének hétköznapjaiban. Imádtam az Onyanko Club szerepeltetését (két részben is feltűnnek, az egyikben még Yoshizawa Akie is poénkodik egy kicsit, mondván, hogy túl béna hozzájuk, pedig hát ő is tag volt ugye), az abszolút fillerként berakott iskolai sportrendezvényt, a rockzenekar iránti rajongást a Xeku epizódban, a palacsintázást a Takeshita-dórin, stb. Ezek adják a savát-borsát az egésznek, jobban élveztem ezeket, mint a történet fő szálát, mert hát azért be kell vallani, hogy az eléggé hanyagul összetákolt forrás azért itt-ott hagyott furcsaságokat. Már maga a maszk (illetve sisak) baromság, mert ha tényleg ezt viselte a főszereplő, akkor például hogy tudott enni? Illetőleg rögtön az első részben lekerül róla a sisak, de ha ez ilyen könnyen lejön, akkor mi értelme az egésznek? Szóval már a forrás kiindulópontja abszurd és hülyeség, de ennek tudatában a történet főbb szálai is szórakoztatóak lesznek, elvégre a néző a világon semmi komoly dologra nem fog számítani. Az első évadhoz hasonlóan az egyes epizódok addig igazán jók (a fentebb említett szálakon kívül), amíg 1-2 részenként Saki meg nem old egy-egy balhét. Amikor aztán kezd beindulni a történet fő szála (melynek lezárása annyira elborultan abszurd, hogy csak röhögni lehet rajta), onnantól már inkább azért nézi az ember, hogy na most éppen milyen baromságot találtak ki. A különféle gonoszok és Saki ellen küldött bérgyilkosok helyenként ötletesek (lásd az öt kemény szerzetest), helyenként kifejezetten debilek (lásd a három ritmikus sportgimnasztikázót), ráadásul azt sem sikerült igazán eldönteni, hogy most akkor a modern korban játszódjon a történet, vagy afféle jidaigeki legyen belőle, mert hol ilyen, hol olyan népek keveredtek benne. Saki két segítője is furcsa, főleg az üveggolyókat fegyverként használó Okyo (egy ilyen figura a mangában nagyon menő, de élő szereplőként inkább vicces), ahogy az is nagyon látszik, hogy a manga még a 70-es évek szüleménye, mert a „yakuzás” bemutatkozó szövegek az első epizódokban nagyon leesnek az amúgy nagyon 80-as évekbeli világból. 10-15 évvel korábban leforgatva viszont elképesztően menőek lettek volna. A szokásos sulit elfoglalós szál teljesen abszurd, ellenben érthető, hiszen megint csak arra lehet kilyukadni, hogy a manga készültekor még élénken élt mindenki emlékezetében a rengeteg diák megmozdulás. Szóval alapvetően ez egy nagyon szórakoztató sorozat, de egy pillanatig sem lehet komolyan venni, inkább lehet végig virulni a sok abszurd hülyeségen, na meg élvezni azt a fantasztikus 80-as évek hangulatot, amelyet a sok-sok mellékszereplő (élükön a Lam Ka-tung hasonmás Kanie Keizóval), meg a három jellegzetes 80s beauty, Minamino Yoko, Yoshizawa Akie és Sagara Haruko ügyeskedéseit.