Sortűz egy fekete bivalyért (1985) 83% 8★

Az idei év első igazán szíven ütő, mélyen ható filmélménye – talán a Trintignant-filmográfia feltárására tett kísérleteim közül a legeslegjobb az Előzés óta, ráadásul a magyar filmgyártásban felfedezett értékek és lehetőségek egyik újabb kincsesbányája. Gyönyörű film a Sortűz egy fekete bivalyért, legfőképpen talán azért, mert részleteiben képes ábrázolni az emberi és a gyermeki lélek sokszor sötét, kellemetlen, kegyetlen oldalait, mégis magabiztos állásfoglalás az élet folytatólagossága mellett. Koraérett gyermekek és megtört felnőttek ide vagy oda, élni kell – ha csak egy hordó barackpálinkáért is, de élni kell!

Feltűnő elsőként is, hogy a három francia vendégsztár alkalmazása talán valamiféle nemzetközi forgalmazásra tett kísérletként lehet értelmezhető – furcsa mód van is egy jelenete a filmnek, amikor Trintignant karaktere részegségében pontosan úgy kommunikál a magyar gyerekszínészekkel, ahogyan azt egy francia ember tenné egy magyarral nyelvismeret híján. Ez azonban sehol máshol nem tűnik ki: hogy végül mindenki utószinkronizálta-e magát, vagy más módot találtak a kivitelezésre, számomra rejtély, de Trintignant és Rochefort remekül mutat és működik Kállai vagy épen Bujtor oldalán, és ugyanígy remekel a kémia köztük és a gyermekek közt. Szakácsi és Ujlaki a szinkronban tökéletes ehhez a két nagyon erős, meghatározó, a háború utáni magyar vidéken is teljesen hitelesnek tűnő figurához.
Színészek terén egyébként a nemzetköziség csak egy érdekes adalék, valójában mindenki kiváló munkát végez: Bujtor ebben a mellékszerepben tökéletesen hozza önmagát és közben mégis felüdítő, hogy nem ő a domináns karakter a színen. Bezerédi, Kállai és Székely B. Miklós óriási, Szilágyi István is remekel, egyikük sincs megilletődve a franciák jelenlététől – vice versa, a franciák is jól viszonyulnak a magyar kollégákhoz. A gyerekszínészek tökéletesen hozzák, ami tőlük elvárható, szerethetőek és érthetőek.
A filmnek magának hangulati és cselekményi szinten is többféle árnyalata van: érezzük, keserűség, szomorúság, értetlenség uralja az itt bemutatott világot, tele elfojtott indulatokkal, sérelmekkel, vágyakkal. A gyermeki lélek persze a legnagyobb tragédiák özönében is csak gyermeki, ennek minden pozitív és negatív előjelével együtt. A gyerekek pedig néha, mint írtam, kegyetlenek, következetlenek és ormótlanul értelmezik a körülöttük zajló dolgokat. Cserébe őszinték, legalább a saját szűk köreikben. Érdekes tehát rajtuk keresztül szembesülni a háború utáni magyar vidék mindennapjaival, az ő szemszögükhöz igazodva közeledni egy tönkrement házassághoz, egy gyermektelenül maradt, megtört házaspár mindennapjaihoz, tanárok féltő kegyetlenségéhez és kisemmizett iparosok tengéséhez. De a legjobb talán mégis az, hogy megtapasztaljuk, a nagy érzések és pillanatok, az emberi lét nagyszerűségei még akkor is megélhetőek, ha történetesen a pálinka az egyetlen fájdalomcsillapítónk mindaz szörnyűség ellen, amit egy világháború ránk mérhet.
Hogy a hatás teljesen legyen, mindehhez Petrovics Emil újra gyönyörű és feledhetetlen zenét komponált, egyre nagyobb rejtély a számomra, miért nem emlegetjük, halljuk, keressük az ő műveit a mindennapokban.

Szép, talán nem egyszerű és nem is mindig szívmelengető, de nagyszerű film a Sortűz egy fekete bivalyért, mindenképpen és feltétel nélkül ajánlom!

Könyvben sajnos nem olvastam de filmként még ma is megállja a helyét Gion Nándor története, amely közvetlenül a II. világháború után játszódik egy kis faluban. Szinte mindegyik figura valamilyen problémával küzd, de az állatoknak is kijutott a bajból (szegény macskát és a bivalyt is sajnáltam), de azért néhány mosolyra késztető pillanat is akadt Kanegér (Bezerédy Zoltán) és Rozmaring (Szilágyi István) részéről. A gyerekszereplők és a felnőttek közt is remek karakterek voltak.