Sir András Schiff @ Wigmore Hall, pandemic-recital (all Bach program) (2021) 100% 1★

Schiff András, mint zenei jelenség, nekem újdonság. Éveken át beértem a róla zajló diskurzusokkal, melyeket áthatott a közéleti állásfoglalásainak milyenségén való puffogás és ajnározás – de még ezeken túlnőve is feltűnt, mennyire méltatlanul viszonyulunk sokszor személyéhez: ha nem csak utólag kitalált anekdota, Kocsis már a hetvenes években is viccelődött az akkori nagy zongoristageneráció Benjáminján.

De hát ítélkezni pusztán mások szakértései alapján akkor sem helyes, ha mi magunk egy dallamot se tudnánk lejátszani a zongorán, és hát mire is ez esetben a Schiff által összezongorázott gigantikus életmű? A kísérletnek a Decca jókora Schiff-dobozával vágtam neki egy jó hónapja, és örömmel jelentem, nem csak értem, miért nem fogadják be sokan Sir András művészetét, de negligálni is tudom őket emiatt. Schiff András ugyanis pokolian jó és egyedi, csúcsminőségű előadó abban a repertoárban, amit kiválasztott magának, és ami idestova ötven éve meghatározza művészetét. Tegyük persze hozzá, minden limitációjával együtt ez még mindig egy hatalmas zenei felhozatal, amit remekül kiegészít a tény, hogy Schiff egy klasszikus zongorista számára elérhető összes formációban alkotott valamilyen maximumot: Bach, Mozart előadásai kétségkívül etalonok (és talán még a Schubertjei is), a Mozart zongoraversenyekből Végh Sándorral közösen igazi referenciát alkottak, közben kamarazenészként és énekesek kísérőjeként is kiemelkedően teljesített, és idővel a régi hangszeres mozgalomba is be-beszállt – hogy nincs Liszt, Bartók, Chopin vagy Ravel és Debussy ciklusa, már egyáltalán nem is érdekes ezek fényében, de még a késve megérkezett Beethoven szonátái is mintha csak cseppként hullanának a zenei tengerébe.
A hosszas bevezető után legyen itt a lényeg: Schiff küldetésének legvégső lényege és művészetének gerincoszlopa Bach zenéje. Nagyon szimpatikus és tanulságos, hogy miközben semmiféle kapcsolódás nincs közte és Glenn Gould között, ő maga tiszteli Gouldot, és Bach révén valószínűleg különc előadásait is tisztábban látja, mint a manapság újra hangos Gould-szkeptikusok. Schiff esetében az egó teljes, sokak számára talán túlságosan is teljes félretétele (maximum egy icipici pózolással helyettesítve) a kulcs, alárendeli magát Bach zenei zsenijének, de ezt nem akarja kiragadni a modern előadói kultúra közegéből. Nem fáj a feje amiatt, hogy zongorán kell csembalóra írt darabokat játszania – a lényeg a mód, Bach megértése és a mindenek elé helyezett zeneiség. A Schiff szkeptikusok talán itt fordulnak el tőle: ebben a zenében nincs semmiféle cirkusz, nincs semmiféle látványosság, macsóság, egészséges és egyedi villongás – ezeket én is szeretem, de ahogy Gould, úgy Schiff is minden létező megnyilvánulásában mélyen zenei tud lenni, sőt. Valószínűleg a valaha játszott legszebb Bach-darabok kerülnek ki a kezei alól máig is, és még efféle őrültségeknek is probléma nélkül nekimegy: csupa-csupa Bach szerzeményből közönség nélküli „raktárkoncertet” adni a Covid legsötétebb napjaiban…
A közvetítés jól sikerült, a Wigmore Hall legendásan az egyik legkedveltebb angol koncerthelyszín a klasszikus előadók számára – a zene elönti a termet, édes, mint a méz, és bár az ember fél, hogy nyolcvan perc sok lesz a trillázásból, valójában a képlet mindvégig működik. Főleg mivel Schiff saját maga konferál tételről tételre, kis túlzással a két-három perces bevezetői értékesebbek és tanulságosabbak, mint bármi, amit a témában ismeretterjesztés címszó alatt találhatunk a neten. A tiszta zene tehát a program jó 70-80 százaléka lehet, mi pedig mindig jó előre megtudjuk, mitől is különleges egy darab, miről szól, miért fontos Bach hatalmas, de mai gondolkodással egyre nehezebben megragadható életművében. Szóval szó sincs nyolcvan percnyi fárasztó trillázásról…
A közvetítés végéről a Youtube-os közreadó kivágott egy ráadást, ami a Goldberg-variációk Ariája volt – kár érte, de egy ilyen este zárásaként már ő is csak csepp lehetett a tengerben.

Kiváló koncertközvetítés, történetesen az elmúlt tíz év talán legnehezebb óráiból. Schiff András művészetének egy apróbb diadala. Bach kapcsán tulajdonképpen bárkinek merném ajánlani: bátor felfedezőknek, fekete öves komolyzene hallgatóknak és azoknak is, akiknek ez elsősorban csak relaxációs háttérnek kell.