Chet Baker: Live at Ronnie Scott's (1986) 60% 1★

Legendás, de szerintem szerencsétlen módon legendás koncertfilm Chet Baker sokadik, utolsó másodvirágzásának idejéből: sugárzik belőle a szenvedésnek, a sötét árnyalatoknak az a misztikus hangulata, ami annyira könnyen megfogja az embereket, ha Bakerről van szó, ám közben a korabeli felvételek ismeretében egyértelműen közepes, de lehet, hogy egyenesen rossz formában találjuk a trombitás-énekest. Laikus néző alighanem pontosan ezt várja tőle, pontosan így képzeli azt a bizonyos "pohár bort melengetve jazzt hallgatunk” életérzést, de Baker ennél fényévekkel és sokkal-sokkal több volt 1986-ban.

A Ronnie Scott klubjában rögzített fellépés természetesen erősen vágott: elérhető belőle egy sokkal érdekesebb számlistás CD-verzió is, de a legideálisabb a kettő keveréke lenne. Ide mintha szándékoltan lassú és borús dalokat válogattak volna össze, egészen a Love For Sale-ig nem is jön meg a zenekar húzása, de ez a darab abszolút a fellépés csúcspontja – nem véletlenül játszotta Baker jószerével szünet nélkül 1977 óta. A felállás ugyancsak előnytelennek tűnik: Baker nagyon szeretett dobok nélkül játszani, de ilyen esetekben a kísérőknek kell valamennyire imitálni a perkussziót, ebben például Philip Catherine (gitáron) elképesztően tehetséges volt, ráadásul volt benne annyi letörhetetlen játékosság, hogy érdemi, igazán izgalmas zenével töltötte meg azokat a részeket, ahol Baker elfáradt. Micheline Grailler ebben a műsorban ilyet nem tesz, inkább fokozza azt a tompaságot, ami az egész koncertet áthatja. Riccardo Del Fra visszatérő és viszonylag fix kísérője volt ekkoriban Bakernek, ő itt is kifogástalan munkát végez, de lehet, az összképet jobban feldobta volna a mindig kicsit pörgősebbnek hangzó Jean-Louis Rassinfosse, aki viszont a Catherine-nal felálló trió állandó tagja volt.
A vendégszerepekben tündöklő és az egész programhoz új potenciális közönséget vonzó Van Morrison valójában nem a koncert részeként énekelt a trióval, csak a beállás erejéig lépett színpadra. Elvis Costello ugyancsak papírból énekelt kis egyvelege aligha lesz a jazz puristák kedvence, de kétségkívül különlegessé teszi a fellépést. Azonban ezek a vendégeskedések és a bevágott interjúrészletek együtt az érdemi jazzt talán jó 35-40 percre redukálják csak, és mint írtam, ennek javában Baker fáradt, kedvetlen, a program direkt nyomott, erősen vágott is, ritkán kerülnek elő igazi fénypontok. A tavaly megjelent, egy évvel korábbról származó Foggia Jazz Fesztiválos felvétel szabadtéri mivolta ellenére sokkal érdekesebb és izgalmasabb zeneileg, pedig Baker ott is küzd a hangszerével és az énekléssel is…

Aki Chet Bakerben a szenvedés és a nyomorúságos emberi sors által sötétbe burkolt zenét keresi, annak itt a helye. Aki Baker igazi, néha nehezen előcsalható zenei arculatára kíváncsi, csalódni fog.