Gyártó
Zeneakadémia
Kiemelt értékelések
A komolyzenei versenyek világa egyszerre vonzhatja és intheti óvatosságra a komolyzenét kedvelő közönséget: nagyon szép dolog korunk fiatal tehetségeinek előadásai közt csemegézni, de egy versenyhelyzet és különösen annak mesterséges szempontok szerint megszabott programja sok esetben nagyon is elüthet a közönségnek adott „normális” koncertektől. Ezt végül is a 2025-ös, zongoristáknak meghirdetett Bartók Verseny is alátámasztotta: a zsűri bizony nem úgy méri a művészeket egy ilyen eseményen, mint a közönség*…
Bizonyos szempontból nagy hullámvasút volt nekem ez a verseny. Már jó előre jegyet váltottam az első szóló döntőjére, lutri alapon: az indulók között volt Kovács Gergely is, akit jó ideje követek tisztelettel, reményeim szerint sikerült volna neki szurkolni ebben a bizonyos péntek délutáni etapban. Kovács, bár két fellépése is abszolút minőségi és kielégítő volt az első két fordulóban, nem jutott tovább – az ebből fakadó enyhe csalódottságomat csak fokozta, hogy a személyesen megnézett fordulóban rajta felülkerekedő versenyzők sem passzoltak mindig az ízlésemhez, sőt, közülük sem az én favoritom jutott tovább.
Csúnyán szólva, nem voltak hát nagy elvárásaim a döntővel szemben, de hatalmas meglepetést okozott az ott legutolsóként fellépő dél-koreai Jeonghwan Kim: előadása végre elérte azt a katarzist, amit kissé naivan végig vártam a versenytől, igazán zenei, az egyébként és elsőre nem egykönnyen emészthető Bartókot a méltó magasságba repítő előadást produkált. Utolsó reményem az volt vele kapcsolatban, hogy az ő elsőbbsége már lesz annyira nyilvánvaló és feltűnő, hogy elvigye az első helyet, és szerencsére ez a zsűri számára sem lehetett kérdéses.
A már utólag visszanézett díjátadó is pozitív kicsengéssel ért véget: még a zenekari döntőbe be sem jutó Pellet Sebestyént is elhalmozták különdíjakkal, míg a második helyezést megosztva kapó spanyol és harmadikként végző orosz versenyzőknek ugyanezeket feltűnően szűkmarkúan mérték a partnerek.
A lebonyolítás kapcsán panaszom nincs: a közvetítés szuper minőségben, profin zajlott végig, minőségben a stream az utómunka nagyon látványos hiányát nem számítva nemsokára talán partiba kerülhet a kétezres években készült koncertkiadványokkal. Egyedül a zenekari döntőben sajnáltam nagyon, hogy Bartók második zongoraversenyének második tételéből az éteri vonósok szinte alig hallatszottak. A helyszíni lebonyolítás természetesen ugyancsak kifogástalan volt, de hát ilyen téren a Zeneakadémiát sosem érheti panasz. Sajnos a közvetítések alatti chat lehetőségét nem használta ki a közönség, pedig egy-két éve a Rubinstein zongoraverseny alatt meglepően élénk diskurzus zajlott az ablakokban.
Nézőként végül inkább kellemes élményekben és tapasztalatokban gazdag hetet adott ez a megmérettetés, de most már csorog a nyálam egy „hagyományos” zongorakoncert után.
*Mondjuk ennek kapcsán elgondolkodtam, vajon az én kedvenc ikonjaim, konkrétan például Glenn Gould, Samson François vagy Cziffra György manapság bekerülhetne-e egyáltalán egy ilyen mezőnybe? Ha egy Ivo Pogorelics már az 1980-as Chopin Versenyt is képes volt botrányba fullasztani, napjainkban vajon hogyan reagálna a szakma egy abnormális virtuózra? Van értelme vajon modern Horowitzokat és Cortot-kat keresni ezeken a versenyeken?
