Samurai Champloo (2004–2005) 85% 26★

Egész jó volt. Nem szippantott be teljesen, de volt egy hangulata, ami miatt nézette magát. Tetszettek a színek, és bár végig komor volt az egész, a sok naplementés színtől kicsit romantikus hangulatot is kölcsönzött neki, pedig egyáltalán nem jellemző az animére a romantika. Nem tudom miért, de nekem ezt a hangulatot hozta. A grafika kicsit érdekes volt, főleg azokkal a pálcika végtagokkal, de különösebben nem zavart, mert ettől is olyan egyedi volt a stílus. :D Kedveltem a három főszereplőt is, bár az elején egyikük sem nőtt igazán a szívemhez, a végén azért már izgultam értük. Volt pár rész, ami nem igazán tetszett, illetve elég kiszámítható volt, de összességében jó kis szamuráj sztori, humorral és akcióval. Bár nem szippantott be, de kellemes időtöltést nyújtott, és a napraforgókat is szeretem. :D

Nehéz írni a Samurai Champloo-t, mert eléggé réteganimének érzem.
A legerősebb pontja mindenképp a három főszereplő, akik teljesen eltérő személyiségek, és mégis remekül kiegészítik egymást.
Epizodikus történet, ahol ugyan van egy központi szál, de mégis az odavezető út az érdekes. Kicsit lassúnak mondanám.
Egyes részei jobbak, de akad köztük gyenge is.
A sorozat humora eléggé elvont és sajátos. Kapunk beatboxot, hip-hopot, és sok minden mást.
A legnagyobb hibájának azt tartom, hogy nem fogott meg igazán, nem éreztem azt, hogy ezt egyben végig kell ülnöm.

Roppant meglepő alkotás, mert a történelminek tűnő keret, a klasszikus, noha kicsit humorosabb szamurájtörténet mögött egy anakronisztikus őrület húzódik, ahol mindennapi a hiphop, a vagányok graffitiznek, a kardokon telefonkiegészítők lógnak. Szóval van valami nagyon gengszter benne, és ez olyan egyedi hangulatot ad neki, hogy már csak ezért érdemes megnézni. A sorozat alapvetően jól egyensúlyozik a vicces és a nagyon komor között. A főcselekmény jellemzően szomorú és kemény, egy jó szamurájfilmhez illően véres leszámolások várnak a nézőre. De ahol vicces, ott sem fogja vissza magát: az őrült nyomozó, Mugen olvasni tanulása, no meg személyes kedvencem, a baseball-epizód (igen, van benne egy ilyen) megdolgoztatják az ember rekeszizmait.
Szóval nekem bejött, igazi sűrű, pörgős őrület. Az egyetlen igazi negatívuma, hogy néha még az akciódúsabb, kevésbé feszült részek is túl lassúak, de ennyit ki lehet bírni.

Imádom.
A fura stílusát, hogy a feudális Japánban hip-hop zene megy aláfestésnek.
Hogy olyan eszement humora van.
Az animációt és a karakterdizájnt.
A japán szinkronmunkát!
A király openinget, amit minden epizóddal megnéztem. (Nálam benne van a top 5-ben.)
A szereplőket. A kiscsaj jópofa, na de a fő attrakció itt a két férfi. Jin, a szemüveges, mindenre savanyú pofát vágó, szófukar, konzervatív szamuráj és Mugen, a fapapucsos, kolosszális tahó haramia. (Emlékeim szerint Mugen nem is ronin, hanem sima bandita, de lehet, hogy rosszul emlékszem.) Nagyon bírtam mindkettőt, remekül kiegészítették egymást humorban meg harcban is.

Én nem tudom, mit szívtak a készítők, de nagyon jó kis sorozatot hoztak össze egészen elképesztő ötletekkel és oltári nagy baromságokkal. A cannabis mezős és az evőversenyes részre így hirtelen visszaemlékezve most is elkap a nevetés, de a baseballos epizód se semmi.

És így a végére: utálom a hip-hop zenét, de itt érdekes módon még az is remekül működött.

Annyira most nem jött be, mint annak idején, de azért tök jól elvoltam vele. :)
Legjobban azt bírtam, mikor Mugen olvasni tanult, a baseball-os részt, + a holland hapsis részt. :D