Ophelia (2018) 69% 32★

“Doubt thou the stars are fire;
Doubt that the sun doth move;
Doubt truth to be a liar;
But never doubt I love.”

Ophelia karaktere, és a főhőssel való kapcsolata az egyik legnagyobb kérdőjel a Hamletben. Miközben Hamlet a bosszújára fókuszál, mindenen és mindenkin átgázol, apró részletekből felsejlik egy nagyon tragikus szerelmi szál, amiből már szinte semmi nem történik a színen. Ophelia valahányszor feljön, passzívnak, gyengének, a bátyja, az apja és Hamlet ide-oda dobált áldozatának tűnik, de ha az ember a sorai között olvas, és figyel a döntéseire, hirtelen meglepően tisztán látó, tragikus, de nagyon is tudatos nőnek hat, aki a sorsát nem tudja bár legyőzni, de határozottan próbálkozik vele. Szóval a gondolat, hogy vegyük most elő Opheliát, nézzük meg az eseményeket az ő szemszögéből, próbáljuk elmesélni, miket kavart ő a háttérben, szerintem abszolút zseniális, túlzás nélkül.
Csak a film sajnos – bár látszólag ez az alaptézise – nem erről szól.
A története szerint Ophelia alacsonyabb sorból származó lány, aki udvarhölgy lesz az öreg Hamlet udvarában, a felesége, Gertrud mellett. Az egyik nyáron beleszeret a fiatal (és itt egyébként még nagyon kis vidám és bolondos) hercegbe, akivel azonban a nyár végén el kell válniuk. Mikor Hamlet legközelebb hazatér, az apját meggyilkolták, az anyja pedig hozzáment a nagybátyjához, aki elfoglalta a trónt. Hamlet bár vívódik a történteken, de titokban elveszi feleségül Opheliát, lemond a koronáról, és abban reménykedik, hogy megtalálja mellette a boldogságot, mikor azonban a lány rájön, hogy Hamlet nagybátyja a gyilkos, a herceg elszánja magát a bosszúra.
A legnagyobb probléma ezzel a filmmel a karakterizáció. Annak ellenére, hogy tudom, mennyire nincs rendben a karakter, Hamlet határozottan ott van a kedvenc shakespeare-i hőseim között. Keserű, introvertált, végletekig racionális és manipulatív srác, aki őrültet tettet, de nem az elméje, hanem a moralitásai roppannak meg a történet alatt. A bosszúvágya kezdetben még érthető, de a történet végére konkrét vérszomj lesz – ahogy ő is kimondja, döntött a célja mellett és mindent alárendel neki. Végső soron hiába őt követjük végig, saját története legnagyobb gonosztevője lesz – senki nem akar belegondolni, milyen király lett volna egy ilyen emberből. Az Ophelia Hamletje elveszett, szerelmes fiú. Nincs az a végletes kontroll és racionalitás, ami az eredeti műben, ez a Hamlet nem irányít mindent. Hibázik, elbukik, megbánja a tetteit – hiányzik a tökéletes elszántság is, látszik, hogy többször visszafordulna, ha lehetne. Kifejezetten utáltam, hogy többször is látjuk harcolni és kardot rántani – az utolsó jelenetet leszámítva Hamletnek nem szabadna harcosnak, vagy nyíltan aggresszívnek lennie. Az ő fegyvere az elméje, testileg ki is mondják, hogy gyenge.
Claudiusszal, az antagonistával ugyanígy sok a baj. Az eredeti történetben ez a karakter érthető. Ott volt egy borzalmas helyzetben, egy háború szélén álló országgal, egy reménytelen szerelemmel és egy rossz királlyal. Oké merényletet elkövetni? Nyilvánvalóan nem. Viszont Claudius nem látott kiutat, hozott egy döntést, és brutálisan megfizetett érte, mert nem számolt az unokaöccsével (akit egyébként a darabban szintén nem gyűlöl). Bűntudata van, vívódik, és morálisan a darab végére sokkal jobb ember Hamletnél. Itt bekeverünk egy OC-t, Gertrud ikertestvérét, aki Claudius régi szeretője (?) és írunk a fickónak egy extra történetszálat, ami alapján azért mégiscsak ő az eredendő gonosz és mégiscsak ő tehet mindenről, nem egy vívódó ember, aki morálisan gáz döntéseket hozott. Ő is aggresszív, hatalommániás, Hamlet felé egy pillanatra sem mutat nyitottságot vagy megértést, Opheliát is kihasználja.
És persze Ophelia. Eleve furcsa döntés volt, hogy elvették a királyközeli nemesi státuszát (ez a lány tényleg egy házassági opció volt egy hercegnek. Kizárt, hogy olyan szegény, hogy ékszerek helyett virágokat kell hordania a hajában, mert nem engedheti őket meg magának), így Poloniusból megpróbálunk szegény áldozatot csinálni, aki tényleg csak a lányát akarja kimenteni egy nehezebb életből. Másrészt nekem egyszerűen nem működött a szerelmi szál. Az eredeti történet csak sejtet dolgokat, de erősen arra utal, hogy Hamlettel köztük jó ideje volt valami, viszont Hamlet onnantól, hogy elkezdte a bosszúját, nem engedhetett meg magának egy olyan sebezhető pontot, mint egy párkapcsolat, vagy akár csak valaki, akiről tudják, hogy szereti. Itt a kapcsolatuk egy sértődékeny, egynyári tiniszerelem, amit rögtön követ a bosszú, de valamiért mire az elkezdődik, már ásó-kapa-nagyharang imádják egymást és örökké együtt akarnak lenni. Nincs fokozatosság, nincs ideje ennek a szerelemnek kiteljesedni, nem tudtam elhinni, hogy itt Hamlet lemond valamiről, és ezzel brutálisan belerúg a lányba. Ophelia vívódása, a tény, hogy rájött dolgokra és egy gyengeponttá vált, nem átérezhető úgy, hogy ennek a kapcsolatnak nincs semmi súlya. Nincs idő a kapcsolatára a bátyjával, az apjával sem, egyedül Gertruddal, illetve Gertrud nővérével épül köztük egy izgalmasabb szövetség, de annak a történetszálnak pedig nemes egyszerűséggel nincs értelme.
Horatio, Rosencrantzék teljesen lényegtelenek, igazából alig vannak jelen a cselekményben.
Amit meg kell adni a filmnek, hogy a színészek jók, és sokat beletesznek a játékba. Mielőtt elkezdődik Claudius extra történetszála, van pár jelenet, ahol kimondottan szép a kémiájuk Gertruddal, a bálokon, ahogy nevetgélnek – ha hagyja őket a forgatókönyv, el tudtam volna hinni, hogy ez egy szerelmespár. George MacKay is próbálkozik, próbál karizmatikusabb lenni, vagy pont bizonytalan, ha arra kerül a sor – a forgatókönyv megtorpedózza a munkáját, de lehetne jó Hamlet, ha hagyják neki. Daisy Ridley szerintem az a színésznő jelenleg Hollywoodban, aki szívét-lelkét kiteheti, akkor is YA főhősnő szerepeket fog kapni – itt is látszik, hogy természetesen játszik, tehetséges és nagyon szép, csak a szerepe már megint Rey kaliberű. Az OST gyönyörű, a „To lose himself in Vengeance” rákerült a lejátszási listámra, több Hamlet hangulata van, mint az egész filmnek. A kosztümök szintén gyönyörűek, a forgatási helyszínek is, csak az a fránya forgatókönyv, az nem jó.
Ha az embert érdekli egy egyedibb szemléletű Hamlet feldolgozás, akkor lehet érdemes neki adni egy esélyt, mert koncepcionálisan tényleg érdekes. De nem egy jó Hamlet újragondolás, mert pont azt dobta ki, ami a koncepciójában izgalmas volt.