Norvég erdő (2010) 64% 16★

A Norvég erdő volt az első Murakami-könyvem, itt szerettem bele az íróba, ezért érzékenyen érintett a film; nem véletlenül nem néztem meg a megjelenésekor. Egyrészt nagyon sokat finomítottak a történeten, ami pont az esszenciáját vette el az egésznek, másrészt nem éreztem jónak a castingot sem (pedig szeretem Matsuyama Kenichit), harmadrészt túlzottan rámentek a romantikára és sem a felnőttéválást sem pedig a diáklázadásokat nem hangsúlyozták ki eléggé, negyedrészt pedig számomra a ’60-as évek hangulatát sem adta át. Tehát gyakorlatilag semmit nem kaptam vissza abból, amit szeretek a könyvben. Cserébe a képi és a zenei világ szép. Számomra csalódás, de nem tudom megítélni, hogyan viszonyul hozzá az, aki nem olvasta a könyvet.

Amióta láttam a rendezőtől a Zöld papaya illatát, azóta ott van a fejemben és a szívemben, hogy egy rendkívüli rendezői nagysággal találkoztam.
Úgy gondoltam, folytatom a filmjeivel való ismerkedésem. Ehhez a Norvég erdőt, a legfrissebb filmjét választottam.
Murakami könyvét még nem olvastam, így nem voltak előzetes elvárásaim, elképzeléseim a filmről. Csak a rendező eltéveszthetetlenül finom kézjegyét vártam, hogy újra látom.

Anh Hung Tran ugyanis – és ezt ez a filmje is megerősítette bennem – olyan szintű szeretetteljes finomsággal bánik az emberi lélekkel, amit én még nem láttam.
Van egy kínai példázat a tai chi mesterről, akinek a válláról nem tud elszállni a madárka, mert mindig, mikor lendületet venne a lábával, ugyanakkor a mester teste is mozdul, enged és a madárka nem tud elrugaszkodni.
Valahol ez végtelen finomság árad minden kockájából ennek a filmnek is.
Úgy megyünk egyre beljebb az emberi lélekbe, hogy sehol nincs törés, ugrás, erőltetés, a lehető legtermészetesebb módon kerülünk oda és még beljebb. Nem lehet nem észrevenni azt a hatalmas, mégis nagyon intim szeretetet, ahogy a rendező simogatja, nyitogatja, gyógyítgatja a szereplők lelkét.
Persze lehet, hogy ezt sokan csak olcsó melodrámának látják, de számomra ez nem az. Nekem ez érték, kincs.

Furcsa volt a vietnami rendezőt japán film rendezőjeként látni, de nagyon szép találkozás lett belőle. Nagy írók és nagy rendezők találkozása nem mindig sikerül a lehető legjobban. Itt – bár ahogy írtam már, a könyvet még nem olvastam – nem látok ütközést, súrlódást ennek kapcsán.
Annyi viszont igaz, hogy azt a teljes, tökéletes világábrázolást, amit a saját országa kapcsán fel tudott mutatni a Zöld papaya illatában, azt itt 100%-ra nem tudta hozni – ami bizonyos értelemben természetes. (Emiatt adtam „csak” 9 csillagot.)

Megjegyezném még, hogy a film számomra nagyon sokszor anime hangulatú volt (a gyerekeim révén néhányat láttam közülük), amivel valószínűleg nem mindenki tud mit kezdeni. Nekem most nagyon is bejött ez az hangulat átszüremlés.

Számomra nem kérdés, hogy Anh Hung Tran az egyik legnagyobb kortárs filmrendező.

Ez a kedvenc könyvem! :D
Nem voltak illúzióim affelől, hogy sikerül-e átadni a regény hangulatát – természetesen nem sikerült. Ezzel együtt szerintem nem volt ez olyan rossz. Nagyon szépek a tájak, a zene és az egész elég… egyedi. Kicsit olyan emós. A diáklázadás-feeling hiányzott belőle, és az egész nagyon elment ebbe a romantikus szerelmi dráma irányba, pedig a regény inkább a felnőtté válásról szólt.

Leginkább az zavart, hogy a karakterek mennyire le lettek itt butítva, Toru emlékeim szerint a regényben nem ennyire balf*sz, hanem egy egészen értelmes, elveszett húszéves, itt olyan volt néha, mint egy szellemi fogyatékos. Reiko háttértörténetét is sajnáltam, hogy kihagyták, a leginkább viszont Midori zavart: a könyvben sokkal színesebb, lazább volt, itt olyan volt, mintha vattacukorba forgatták volna. A Nagasawa-szálat egész jól eltalálták, de a Kommandóst egy az egyben kivághatták volna, ennyi screentime-mal teljesen felesleges volt bennehagyni.

A másik meg, hogy kicsit szemérmetes lett ez az adaptáció. :D Olyan PG verzió. És most nem is arra gondolok, hogy a regény pár ponton olyan volt mint egy pornó, hanem pl. spoiler a regényben sokkal nagyobbat ütött, a melodráma helyett a komolyabb témákkal szerintem bátrabban lehetett volna bánni.

Ennek ellenére meglepően nézhető a végeredmény, de a regényt nem sikerült most sem túlszárnyalni.

Azt hiszem, nem állok elég lazán a kedvelt könyvek filmes adaptációihoz. Sokat elmond erről, hogy már az itteni fülszöveg is kiakasztott. Elsőre összeszámoltam benne 1 következetlenséget, 1 pontatlanságot, 2 tárgyi tévedést és a stílusáról is megállapítottam, hogy nem passzol a regény hangulatához. :-) Azért most próbáltam lazítani magamon, nem is először láttam (egyszer már megnéztem, utána elolvastam, aztán újraolvastam az idén), tudtam, hogy mire számíthatok. Ennek ellenére sem tetszett különösebben az, amit láttam.
Az tagadhatatlan – és nem is akarom tagadni –, hogy képileg erős és szép a film. Közben gondoltam is rá, hogy nahát, némelyik beállítás egy kicsit hasonlít a Szerelemre hangolva megoldásaihoz, ha nem is annyira markáns és érdekes, így nem különösebben lepett meg, hogy az operatőr, Pin Bing Lee tényleg kivette a részét mindkét filmből. Olyan a film, hogy ha csak úgy belenéznék anélkül, hogy tudnám, mit látok, biztos felkeltené az érdeklődésemet.
Ugyanakkor nekem 3 problémám is volt a filmmel. Ebből 2 olyan, amire még azt tudom mondani, hogy ez az én magánügyem, és 1 olyan, ami szerintem nem személyes preferenciák kérdése, hanem hiba. Kezdem az első típussal. Naoko nem igazán tetszett. Helyes lány volt, de szerintem a szerepre nem igazán megfelelő. Én az egyik kulcskarakternek érzem az övét, egy rossz casting itt olyan, mint az Ulpius házat rossz Évával és Tamással benépesíteni. Ha nem érted, hogy mit eszik Mihály ennyire rajtuk, nincs meg az a vonzerejük, akkor az egész nem úgy működik, ahogy kellene. Szintén nem örültem annak, hogy A zöld papaya illatához hasonlóan, ahol ugyan halljuk a kijárási tilalmat jelző szirénákat, de ezen kívül keveset érzékelünk a történelmi szituációból, itt se hangsúlyosabb a közeg. A diáklázadások és a szexuális forradalom légköre, a rengeteg alkohol, hajnalig kimaradozás során egymás ágyába sodródó fiatalok és a zene jól felismerhető, markáns atmoszférát teremtenek a regényben. Tran Anh Hungtól nem vártam olyan szexuálisan túlfűtött jeleneteket, mint amilyeneket Bertoluccitól kapunk az ugyanekkor, csak a világ másik felén játszódó Álmodozókban, de engem mégis zavart ez a visszafogottság. Ami a zöld papayában finom volt, az itt számomra legalábbis sokszor finomkodó, indokolatlanul szégyellős. De ezekről elismerem, hogy az én problémáim, nem feltétlenül a filméi.
Viszont a forgatókönyv szerintem egészen egyszerűen több helyen kifejezetten rossz. Szeretem az olyan adaptációkat, amikben drasztikusan húznak az eredeti szövegből, de következetesen, mert a forgatókönyvíró tudja, hogy az ő filmjük miről fog szólni. Ezt a forgatókönyvet sokszor következetlennek éreztem. Az sem tetszett, hogy a szereplők motivációit így leegyszerűsítették, de amit Reiko karakterével műveltek, az egyszerűen elhibázott dolog. Ha egy szereplőnek elhagyod a háttértörténetét (a könyvben egyébként talán a kedvenc részem volt az övé), szükséges rosszként odaállítod pár jelenetre, akkor ne rá építsd az egyik utolsó, fontos jelenetet. spoiler Én inkább Nagaszaváék szálát hagytam volna el, de Reikót is ki lehetett volna írni, csak csinálták volna rendesen, következetesen.
Inkább A zöld papaya illatát nézzétek meg, ami csodaszép! :-)

Murakamit olvasni kell, na.
Ez a film túlegyszerűsít. de annyira, hogy béna lesz az egész. Pont a lényeg marad ki, amitől szeretjük Murakami.

A könyv sem kedvencem Murakamitól, a film sem adott hozzá semmit az élményhez. El sem vett belőle mondjuk. Lassú folyású romantikus dráma. Közepesnek értékelem.