My Way (2011) 76% 10★

Törekszik-törekszik az ázsiai filmgyártás, és bár vannak sikerek, én eddig a néhány általam látott kínai indulón egyelőre csak azokat az ügyesen lemásolt hollywoodi sajátosságokat véltem felfedezni, amiket egyébként is utálok, de Dél-Korea éppenséggel lehet más eset. A My Way (magyarul, ha minden igaz, Háborús Odüsszeia, hát igen…) elég régóta ott van a háborús filmek kedvelőinek látóterében, úgyhogy nagy meglepetéseket a legnyilvánvalóbb aspektusaiban nem okozott. Amiben mégis, az sajnos egyáltalán nem vált javára.

Mindenekelőtt is, bár ez sajnos kódoltan benne van a feldolgozott történetben, ez a film egyszerűen megalomán. Mintha a készítők az összes második világháborús klisét megpróbálták volna beszuszakolni a filmjükbe: kegyetlen, saját civilizált mivoltuk nevében barbár módon viselkedő japánok, öngyilkos rohamok, harakiri; gulág-pokol, ember embernek farkasa az ordító szibériai télben, a visszavonulókat legéppuskázó komisszárok; ehhez képest kissé már hányavetin, de kellőképpen sztereotipikusan ábrázolt németek, és a végszóra még a normandiai patraszállást ábrázolni próbáló mozik sorába is beléptetik a May Wayt. Ez egyszerűen sok, még annak ellenére is, hogy a rendezés abban a tekintetben mindenképpen szellemes, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a szereplők által átélt megpróbáltatások bemutatására, mintsem az amúgy meglehetősen egysíkú és unalmas, túltolt „akciószekvenciákra”. Igen, a mozi három meghatározó csatajelenete megdöbbentően egy kaptafára forgott le, sokkolni akartak, de egyszerűen annyira túltolták az ingereket, hogy a néző félúton elengedi ezt a vonalat. Cserébe a szovjet hadifogolytáborban játszódó részek erősek, miként eleinte a kényszersorozott japán hadseregben való szolgálattétel drámai részletei is.
Ami nagyon ázsiai és európai szemmel szinte már nevetséges is, az a giccs. Ez a förtelmes álnaivitás, pátosz, gyermeteg gondolkodásmód, az anime-szerű fordulatok, a két főhős között épített, a valóságtól teljesen elrugaszkodott kapcsolati konfliktus – őszintén szólva, konkrétan vártam, mikor csattan el a csók köztük, vagy hogy mikor rak fel a rendező egy szimbolikus töviskoszorút Kim Jun-shik fejére. Ezt remekül támogatják a színek, a műanyagszagú, legalább félig tutira CGI-díszletek, a mozi 80 százalékáról ordító stúdió-érzet. Minden pontosan olyan idillikus és színgazdag, ahogyan azt a korlátolt fantáziánkkal elképzelnénk az adott helyszínekről – nagyon jól látszik ez a normandiai partvidéken, ott már konkrétan azt érezheti a néző, hogy egy lövöldözős videójáték egyik pályája alapján modellezték le a díszletet.
Színészi teljesítményekről kicsit nehezebb nyilatkozni, azért az ázsiai egzotikum bonyolított egy kicsit a dolgokon, de Jang Dong-gun és Joe Odagiri is elképesztően egydimenziós figura szinte végig, előbbi belemerevedett a krisztusi jóság és nemesség kőszobrába, utóbbi egy tizenéves színjátszóköri tehetség képességeivel éli bele magát szélsőséges lelkiállapotokba – megkérgesedett főgörénytől a hisztériáig terjedő skálán.
A zene sajnos ugyancsak giccstenger a köbön, főleg ezzel a műsoridővel nagyon fárasztó…

A túlnyomórészt negatív szövegezés ellenére ez még mindig egy jobb és példamutatóbb kortárs történelmi film, mint az elmúlt évek magyar próbálkozásai – mindezzel együtt elsősorban mégiscsak annak ajánlanám, aki ismeri és szereti is a távol-keleti filmek esztétikáját!