Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence! (1983) 75% 13★

Szerintem a közönség egy kicsit szemérmes ezzel a filmmel kapcsolatban, hisz a hadifogolydrámák viszonylag ritkán adnak táptalajt a homoszexuális tematikának – lám-lám, itt a Snitten is jól megkésve került fel a mozira a címke, és a róla szóló leírás is meglehetősen szolid, sőt, egyenesen ferdíti a filmben látható történéseket.

Én egyébként egyetlen okból féltem tőle hosszú éveken át: aggódtam, hogy David Bowie rocksztár mivolta leuralja majd a mozi minden egyéb vetületét. Hisz tényleg, Bowie, bár bevált színész, annyira azért nem kiemelkedően nagy színész, és főleg nem kellett sosem igazán levetnie magáról a zenei karrierjében felépített allűrjeit. A Földre pottyant férfiban például nyilvánvalóan a Sovány Fehér Herceg egyfajta alteregóját játssza, de a Fantasztikus labirintusban és az Abszolút kezdőkben is hozzá elég közel eső, elvont karaktereket alakít – no de egy japán hadifogságba esett brit tiszt vajon nem túlzás a számára?
Eleinte úgy tűnik, túlzás, főleg ezzel a vakítóan fehér, festett szőke frizurával, de ahogy haladunk előre a filmben, egyre világosabbá válik, hogy Bowie nem csak alkalmas a szerepre, de egyenesen tökéletes a háborús dráma mellé ágyazott meleg történetszálhoz. A „mellé” itt hangsúlyos: a Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence! kissé bizonytalan identitású alkotás, amiben a két főhős valójában meglehetősen mellékes figura egy-egy ponton. Valójában legalább négy meghatározó karakterről beszélgetünk, akik közül Tom Conti és Kitano Takeshi gyakran sokkal-sokkal érdekesebb, mint a két rocksztár. Sakamoto Ryuichi Yonoi parancsnok ráismerés/vonzódástörténetéből semmit sem prezentál nekünk* (de maga a rendező sem kíván erről beszélni), Bowie pedig élvezi a luxust, hogy a karaktere egyrészt a Yonoiban felébredő vonzalom alanya, másrészt egy hagyományos hadifogolydráma egyik tipikus hőse, harmadrészt, hogy egyedüliként még eredettörténete is van a karakterének. És lehet, hogy mindez így egyben már sok a film egészének szempontjából. A különböző témák szétszakadnak: Celliers múltjának vetületei érdekesek, de még mindig csak hozzávetőlegesen magyarázzák magát a figurát. Lawrence és Hara kapcsolata mindvégig nagyon érdekes, szeretnénk többet látni belőle. Yonoi vonzalma végig nagyon érdekes, az is, ahogyan a parancsnok gesztusai, cselekedetei ezt visszatükrözik, az is, ahogyan környezete reagál rá, ahogy a hozzá közel álló japán katonákat felzaklatja vele, de ugyancsak többet szeretnénk látni belőle! És akkor hol van még az egész mozit összefogó „általános” hadifogolydráma?
Az a benyomásom, hogy Oshima Nagisa rendezőt végeredményben nem érdekelte igazán a háború. Annál inkább az emberek, a Lawrence-hez hasonló örök és intelligens humanisták, a Celliers-féle bűntudat által vakmerőségbe hajtott katonák, a Harához hasonló darabos és nyers, de nem rossz szívű, csak rossz helyen lévő emberek, meg a Yonoi által képviselt elhivatott, nemes harcosok, akiknek váratlanul szembe kell nézniük egy értékrendjük szerint gyenge, de mégis bennük fellobbanó, olthatatlan érzelemmel.
Jelezném mindezzel együtt, hogy a film szerintem Tom Conti diadala: Lawrence, mint valódi főhős és címszereplő, a szereplőket összekötő rendszer központja általa csodálatosan hitelesen figura lett. Nem először kelti fel a figyelmemet, és bár Bowie karaktere beragyogja (talán túlságosan is) a kamera által pásztázott teret, Conti mindig kiharapja belőle az őt megillető helyet. Ugyanez igaz Kitano Takeshire, akihez a film néhány igen emlékezetes jelenete is kötődik.

Rendkívül érdekes, sokak számára talán kényelmetlen, de meggyőző film a Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence!. Talán azoknak nem ajánlom csak, akik Bowie felől közelednének hozzá, és az alap Bowie-élményük a Fantasztikus labirintus, a Magic Dance, az Under Pressure és a China Girl.

*Valószínűleg egyébként ez az oka annak, hogy a meleg filmek között nem lett kultdarab a Boldog karácsonyt….