Most vagy soha! (2024) 61% 144★

Őszintén erről a filmről szerintem minden oldal kritikái túlzóak. Nem élvezhetetlen. Nem kritikán aluli, vannak kifejezetten jó pillanatai. A kosztümök szépek, a zene kellemes, a hangminőség meglepően jó. A színészek ügyesek, bár a forgatókönyv nem sok teret hagy nekik. Amikor nem a forradalomról van szó, hanem simán a Márciusi Ifjak épp Márciusiak és Ifjak (azaz úgy viselkednek, mint egy halom hormontúltengéses idióta egyetemista) akkor egészen szerethetőek és karakteresek. De a film azért… mindenáron szeretné, ha Petőfi nemzeti hős lenne, és nem egy nárcisztikus huszonéves, ha Szendrey Júliával visszafogott szerelmespár lennének, ahelyett, hogy nos… hormontúltengéses egyetemistaként viselkednének. Ha a forradalom látványos lenne, és nem egy nagyranőtt tüntetés, ami elindult egy halom művészlélek random kávéházi ötleteiből.
És pont azért, mert a Petőfilm nem engedi, hogy tényleg fiatalos, bolond és kaotikus legyen, hanem hőseposszá próbál válni, végső soron mégsem igazán jó, mégsem igazán szórakoztató. Berettyán Nándor hiába ügyes, egy Oscar nyertes színész munkájának sem tenne jót, ha a forgatókönyvben egyszer épp esernyővel kell kardoznia egy haverjával egy kávézóban, a következő pillanatban meg szívre tett kézzel szavalni a Nemzeti Dalt, miközben a tömeg a hátán viszi, és mindenki arról beszél, hogy hát Petőfi Jézus Krisztus második eljövetele, aki ezúttal a magyar népet választotta. Petőfi azért volt karizmatikus, mert nárcisztikus volt. Ezt lehet tagadni, ettől még ha az ember elolvassa a leveleit Arannyal, aki elvileg a legjobb barátja volt, vagy akár az olyan gyöngyszemeket, mint Az apostol, elég nyilvánvaló. (Az apostol korának self-insert wattpad fanficje, és senki nem győz meg az ellenkezőjéről.) Ha a színész játszhatná nárcisztikusnak, a barátaira toxikusnak, és nem csak egy-egy pillanatban lenne lehetősége ezt az oldalát megmutatni, akkor Petőfi ötvenszer izgalmasabb karakter és főhős lenne. Koltai-Nagy Balázs Jókai alakítása nekem a film fénypontja, a karakter általában szarkasztikus, kritikus és fáradt, miközben csendben rajong Laborfalvi Rózáért, de Petőfi elkezd szavalni és már folynak a könnyei. Miért? Miért nem lehet meghagyni kicsit szkeptikusnak és racionálisnak? Miért csorog ki a fülén a nemzeti öntudat, ha meghallja azt az egy verset, amit jóformán pokélabdaként kapnak elő újra és újra, azt üvöltve, hogy „Nemzeti Dal, téged választalak!”? Vasvári ugyanez a kategória, bár nála már kicsit fárasztó volt néha a csajozós haver archetípus (pláne, mert még röhejesebbé tette, hogy mennyire visszafogott Petőfi és Juli. Komolyan, ha Vasvári minden pillanatban flörtölhet, csókolózhat, szexuális poénokat tehet a képernyőn, akkor a nagyon dramatikus Petőfi miért kézfogós, nyugis leendő családapa?) Arany létezéséről elfelejtkezünk – elvileg másfél éve leveleztek Petőfivel, elvileg legjobb barátok, és Arany bár nem volt Pesten a forradalom kezdetekor, de később Petőfi vele hagyta a feleségét és a fiát. Legalább egy említést vártam volna szerencsétlen kis introvertált költőről.
Utáltam, hogy mennyire nem jön át, hogy ezek a fiatalok művészek. Petőfi egyike azon kevés költőknek, akik hihetetlen ütemben alkottak – nem rajongok a verseiért túlzottan, de tényleg hihetetlen termékeny volt, ami sejteti, hogy elképesztő ritmusérzéke is lehetett. De Petőfi verseiből alig van ebben a filmben valami. Az első jelenetben még kicsit utalgat egyes írásaira, de általában semmi hirtelen ötlet, semmi random elgondolkodás egy rímen, semmi, ami arra utal, hogy a kreativitása folyamatosan hatna az életére. Jókai esetén egyszer hangzik el, hogy épp a Magyar Nábob-on dolgozik, amúgy el is felejthetnénk, hogy amúgy író. Vasvárinál elő se kerül a téma.
És végül de nem utolsósorban Farkasch. Miért? Miért létezik ez a karakter? Jó, tudom, azért, mert március 15-e amúgy egy ritka unalmas nap volt (egy halom huszonéves ücsörgött egy kávéházban, kitalálta, hogy elmegy tüntetni, összeszedtek egy pár egyetemistát, elmentek tüntetni, már sokan voltak, úgy döntöttek, elmennek aláíratni a dolgokat amiket összeírtak, és ettől úgy… felszabadult az ország. Aznap még fegyver se került elő, az később kezdődött). Egy tüntetésből csak akkor lehetne filmet forgatni, ha a készítői teljesen keblükre ölelnék az egész helyzet sitcom elemeit, és engednék a színészeket játszani. Helyette írtak egy Javert koppintást, aki folyton le akarja lőni Petőfit, de legalább animekaraktereket megszégyenítő kitartással áll fel újra és újra, hogy kitöltsük a két órát. (Ja, és ahhoz képest, hogy elvileg ez a film kicsit sem PC és woke, Szendrey Juli azért klasszikus hollywoodi hősnő, mert olyan nincs, hogy ne verekedje le a főgonoszt terhesen.)
Szórakoztató? Egyébként igen. Végigültem a két órát, és nem éreztem azt, hogy ezt már elpazaroltam és sosem kapom vissza. A legjobb magyar film valaha? Nyilvánvalóan nem. Nem jó történelmi film, nem igazán jó dráma, de lehetne kellemes játékfilm, ha nem akarna mindenáron nagyot szólni. Adjátok ki rá a jegyet a moziban? Semmiképp. Nem ad hozzá, nem éri meg, annyira nem jó. Nézzétek meg? Ha úgy érzitek nem szenvedés, de semmit nem veszítetek, ha kimarad az életetekből.

Az ízléstelenség, a tehetségtelenség és 6 milliárd forint csaknem két évig tartó orgiája után Kálmán fattyat ellett, és nem átallta Petőfinek keresztelni. Lelkem rajta, én megpróbáltam. Megpróbáltam szeretni ezt a nyomorultat, hisz nem tehet arról, hogy bűnben fogant, és arról se, hogy első ránézésre förtelmes. Fekáliával kenegeti a nappalit, hát na, neveletlen. Bokán rúg, hát na, vad a szentem. De csak van belül valami, valami értékes, valami, amit lehet szeretni!
Nincs. A legszerethetőbb dolog az volt a bő két óra alatt, hogy az egyik sorstárs pittyenős karórával érkezett a vetítésre, így pontosan tudtam, már csak 68 perc van hátra, aztán azt, hogy már csak 8. Ehhez fogható aljadék pojácáskodást életemben egyszer láttam moziban, a 2005-ös Egy szoknya, egy nadrágot. Olyan az egész, mintha valaki a Xéna legrosszabb epizódjainak zsánerét tartaná a filmezés etalonjának.
A trashmoviek rajongói imádni fogják a Csizmás Kandúr-tekintetű Sándort, az ugyanazt a mondatot különböző variációkban ismételgető Vasvárit, a youtube hőskorának amatőrfilmjeit idéző „koherens” sztorit, meg az olyan csodákat, mint amikor az olasz haderőt azzal fékezik meg a hősök, hogy meglengetik nekik a magyar zászlót, ezzel ráébresztve őket, hogy testvérek vagyunk, mert ugyanolyan színű a lobogónk. A többiek csak abba kapaszkodhatnak, hogy elsőre tényleg szépen el lett szavalva a Nemzeti dal, és hogy valóban nem lenne rossz koncepció lehozni a tökéletesség érinthetetlen tankönyvszagú magaslatáról a nagyjainkat. Csak ne így!

Megnéztem, igyekezve a politikai témát függetlenítve megnézni. Sajnos a film rossz!
Azt is értem, nem könnyű manapság a témát filmre vinni, de itt főleg a forgatókönyv gyatra.
Mindenhogyan túl patetikus lenne szerintem, csakhogy a karaktereket lehetett volna érdekesebben megjeleníteni, legalább.
Valahol írták, hogy olyanok, mint egy sörreklám-nem, annál is gyengébb:((
Olvastam egy jó könyvet, amiben ez a korszak is szerepel:
Jókai Mór élete és kora.
https://moly.hu/konyvek/mikszath-kalman-jokai-mor-elete-es-kora

Úgy éreztem magam, mint egy iskolai ünnepségen. Próbálják lenyomni a torkodon, hogy ez nagyon jó, magasztos és hősies és micsoda dolgok történtek március 15-én, te meg csak ülsz az arcodra fagyott vigyorral egy kényelmetlen kispadon és várod, mikor lesz vége az izzadságszagú eseménynek. Nem nézhetetlen, de szívesebben lennél máshol, mint a képernyő előtt. Nem ébresztett bennem fikarcnyi hazafias érzést sem; nem csak azért, mert egyébként is rühellem Petőfit. A színészekről nem tudok véleményt alkotni, mert nem nagyon kaptak teret a filmben. A karaktereket viszont nem kedveltem, főleg Petőfit és Júliát nem. Kicsit olyan volt, mint egy kocsmai történet; a valóság fele ennyire sem színes-szagos, de mire eljut hozzád a sztori, úgy tesz, mintha a legnagyobb magyar hőseposz lenne. Egyébként @Valentine_Wiggin mindent leírt, amit tudni kell a filmről, ajánlom az ő értékelését elolvasásra. Számomra nézhető és könnyen felejthető volt, csak roppant kellemetlenül éreztem magam. Viszont a kosztümök szépek voltak.

Szomorú vagyok.
Szomorú, mert Vasvári és Jókai nem jöttek össze.

Nemzeti minimum, mi? Utaltak már erre előzetes jelek, de szerintem ezzel a filmmel Rákayék egészen máshogy sültek fel, mint azt várni lehetett. A Most vagy soha! pontosan olyan lett, amilyennek azt elképzelték – minden apró részlete már-már mentes a kompromisszumoktól, nem spóroltak semmin, a vízió kiteljesedett. És épp ebben a vízióban kell talán keresnünk a baj forrását.

Ez a sokat emlegetett ahogy történt – és ahogy történhetett volna felütés a maga abszolút nevetségességében tökéletesen kifejezi a film lényegét. Az ahogy történt rész mintha csak egy túllihegett, hatodik osztályos március 15-ös megemlékezés kultúrházi VHS-felvétele lenne, az ahogy történhetett volna meg egy látlelet arról, miként képzel el egy kellőképpen korlátolt, de pénz és lehetőségek terén elég jól elengedett producer egy igazi hollywoodi léptékű kosztümös akciófilmet. A Most vagy soha! ennek a bizonyos mindenkinek ismerős „március 15. a suliban, á la 1996-2004” feelingnek, meg a Kevin Costner-féle Robin Hoodnak és/vagy a Rettenthetetlennek egy rettentően fapados keveréke, ami esztétikai szempontból talán a kortárs orosz közönségfilm leginkább a Kreml által finanszírozott darabjaira hajaz legjobban. Mert a kép tűéles és szép a díszlet, de lélektelen; a szereplők bajszát autentikusan ragasztották fel HD-ben kinagyított dagerrotípiák alapján, csak éppen színészkedni még nem tanult meg mindenki; a forgatókönyvbe beleírták a három szerző összes meghatározó filmélményét valaha (kedvencem az Aladdin hommage jelenet), csak senkit sem érdekelt, hogy lesz ebből március 15-mozi.
Nem is lett sehogy. Ez a bizonyos történelmi, nemzettudati, emlékezeti vonulat egy üres pátosztól dagadó légvár. Isten bizony, nem értem, hogy nem tanulta meg a magyar filmes elit, a szakmai krém(?), hogyan nem szabad ábrázolni ezt az egész elhivatott, eltökélt, tudatos honfi lelkiállapotot – abban reménykedni sem merek, hogy ezt bármikor képes legyen egy magyar film hiteles, befogadható, lélektanilag megérthető módon prezentálni.
Na és az akciófilmes vonulat? Mese habbal – a forgatókönyv végül tényleg egy 16 éves szellemi szintjén ütött tanyát. Nem tagadom persze le, aki képes jól szórakozni egy random Halálos iramban, Transformers, vagy képregénymozin, még élvezetesnek is találhatja ezt az egészet, de aki látott már életében művészeti értelemben is értelmezhető filmet, az csak tátani fogja a száját ezen az egész hülyeségen. Meg azon, hogy megint egy komplett stáb, egy rakás tehetségesnek és lelkes törekvőnek kikiáltott színész asszisztál egy NER-lovag lázálmához – de hát ez már annyira hab a tortán.
A „kedvenc” motívumom egyébként a zene volt: a TEMU-ról rendelt Hans Zimmer összkiadás besűrítve két órába, egészen elképesztő igénytelenség epikusnak, nagyszerűnek és prémium műalkotásnak csomagolva… Amolyan „Szia, uram, meghoztam a soundtracket” stílusban.

Ciki, érdektelen, felejtős, egyedül talán a technikai megvalósítása megkérdőjelezhetetlen, de az meg mit ér, ha se lelke, se értelme, se belső szépsége nincs a produkciónak?

A végletek filmje. Magyar viszonylatban technikailag élen van. Egy dolog zavart nagyon, hogy 70%-ban sötét volt, nem szeretem, ha alig látni a cselekményt. Ami egyébként nem is olyan rossz, bár a valóság erős kiszínezése, inkább mese, de legalább gördülékenyen halad előre. A szereplők hozzák az egyébként borzasztóan történelmi sztereotípra megírt karaktereket. De közben azért néha a márciusi ifjak elkezdenek ifjak lenni, de szigorúan csak annyira, hogy azért március 15-re visszatérjenek Petőfi oldalára. És Petőfi… hát… szerintem azért nem kellett volna szentté avatni. Meg ugye minden gyerek most már Petőfi akar lenni farsangon… és a Nemzeti dal, gruppik ugrálnak rá az első sorokban, akkora vers… a jogászokat is csak nyomokban érdekli a 12 pont valójában.
Na igen, és itt döntsük már el, hogy hőstörténet vagy komédia március 15. A hősszerelmes költő, a nép kiemelte soraiból, csodálatos módon fékezte meg az olasz katonákat… Néha már csak annyi hiányzott, hogy Petőfi megszaporítsa a kenyeret, és bort csináljon vízből. Konkrétan üvölt ez az egész egy paródiáért. Mert nem igaz történelmi film, hanem mintha Petőfi megélésére alapozva készült volna. Valószínű ő így látta magát, de azért na.
Éskülönben. Szerintem ez egy nemzeti propagandafilm, üvölt róla abból, hogy milyen mozzanatokat helyez előtérbe. Egyébként is nevetséges, ahogyan az utóbbi pár évben az 1800-as évek és főleg Petőfi hogyan van romantizálva, és felhasználva a média által. De tovább nem is ragozom, hiszen ez egy filmes közösség, nem szeretnék politizálni.
Összegzésképp szerintem fenntartásokkal, de érdemes megnézni. Aztán mindenki döntse el megkönnyezi-e a Nemzeti dalt vagy inkább krindzsel ezen a Farkas – nyúl játékon.

Nekem ez tetszett és ezen én vagyok meglepődve a legjobban.
Pedig azt hittem, max. 20 percet fogok bírni belőle, aztán szépen kikapcsolom. (Kevés kivételtől eltekintve rühellem a magyar filmeket.)
Voltak benne baromságok, meg giccses, pátoszos, kínos részek, de…őszintén? Lekötött és tök jól szórakoztam. spoiler

Képileg teljesen rendben van, a színészi játék is jó volt (ezen szokott elvérezni a legtöbb hazai alkotás nálam..).

Hát ez, wow… A sok negatív felhang miatt azt hittem, hogy itt valamit nagyon elrontottak, kicsit féltem tőle, hogy csalódás lesz. De én elhatároztam, hogy tetszeni fog. És igazából nem is volt szükség rá, hogy győzködjem magam, mert tényleg lehengerlő volt. Végig rágtam a körmömet, pedig tudtam, hogy végülis mi fog történni. A háttérben történő dolgok nyilván a kitaláció részhez tartoznak, de szerintem feldobta a filmet, és egy plusz izgalmat is adott.
A végén büszke magyarként léptem ki a moziból.

Nem vártam, hogy jó legyen, de nem is nézhetetlenül sz*r, csak cringe. Viszont vártam,hogy Vasvári és Jókai összejöjjön, épp olyan hiteles lett volna,mint a film történelmileg.