Most vagy soha! (2024) 62% 114★

Őszintén erről a filmről szerintem minden oldal kritikái túlzóak. Nem élvezhetetlen. Nem kritikán aluli, vannak kifejezetten jó pillanatai. A kosztümök szépek, a zene kellemes, a hangminőség meglepően jó. A színészek ügyesek, bár a forgatókönyv nem sok teret hagy nekik. Amikor nem a forradalomról van szó, hanem simán a Márciusi Ifjak épp Márciusiak és Ifjak (azaz úgy viselkednek, mint egy halom hormontúltengéses idióta egyetemista) akkor egészen szerethetőek és karakteresek. De a film azért… mindenáron szeretné, ha Petőfi nemzeti hős lenne, és nem egy nárcisztikus huszonéves, ha Szendrey Júliával visszafogott szerelmespár lennének, ahelyett, hogy nos… hormontúltengéses egyetemistaként viselkednének. Ha a forradalom látványos lenne, és nem egy nagyranőtt tüntetés, ami elindult egy halom művészlélek random kávéházi ötleteiből.
És pont azért, mert a Petőfilm nem engedi, hogy tényleg fiatalos, bolond és kaotikus legyen, hanem hőseposszá próbál válni, végső soron mégsem igazán jó, mégsem igazán szórakoztató. Berettyán Nándor hiába ügyes, egy Oscar nyertes színész munkájának sem tenne jót, ha a forgatókönyvben egyszer épp esernyővel kell kardoznia egy haverjával egy kávézóban, a következő pillanatban meg szívre tett kézzel szavalni a Nemzeti Dalt, miközben a tömeg a hátán viszi, és mindenki arról beszél, hogy hát Petőfi Jézus Krisztus második eljövetele, aki ezúttal a magyar népet választotta. Petőfi azért volt karizmatikus, mert nárcisztikus volt. Ezt lehet tagadni, ettől még ha az ember elolvassa a leveleit Arannyal, aki elvileg a legjobb barátja volt, vagy akár az olyan gyöngyszemeket, mint Az apostol, elég nyilvánvaló. (Az apostol korának self-insert wattpad fanficje, és senki nem győz meg az ellenkezőjéről.) Ha a színész játszhatná nárcisztikusnak, a barátaira toxikusnak, és nem csak egy-egy pillanatban lenne lehetősége ezt az oldalát megmutatni, akkor Petőfi ötvenszer izgalmasabb karakter és főhős lenne. Koltai-Nagy Balázs Jókai alakítása nekem a film fénypontja, a karakter általában szarkasztikus, kritikus és fáradt, miközben csendben rajong Laborfalvi Rózáért, de Petőfi elkezd szavalni és már folynak a könnyei. Miért? Miért nem lehet meghagyni kicsit szkeptikusnak és racionálisnak? Miért csorog ki a fülén a nemzeti öntudat, ha meghallja azt az egy verset, amit jóformán pokélabdaként kapnak elő újra és újra, azt üvöltve, hogy „Nemzeti Dal, téged választalak!”? Vasvári ugyanez a kategória, bár nála már kicsit fárasztó volt néha a csajozós haver archetípus (pláne, mert még röhejesebbé tette, hogy mennyire visszafogott Petőfi és Juli. Komolyan, ha Vasvári minden pillanatban flörtölhet, csókolózhat, szexuális poénokat tehet a képernyőn, akkor a nagyon dramatikus Petőfi miért kézfogós, nyugis leendő családapa?) Arany létezéséről elfelejtkezünk – elvileg másfél éve leveleztek Petőfivel, elvileg legjobb barátok, és Arany bár nem volt Pesten a forradalom kezdetekor, de később Petőfi vele hagyta a feleségét és a fiát. Legalább egy említést vártam volna szerencsétlen kis introvertált költőről.
Utáltam, hogy mennyire nem jön át, hogy ezek a fiatalok művészek. Petőfi egyike azon kevés költőknek, akik hihetetlen ütemben alkottak – nem rajongok a verseiért túlzottan, de tényleg hihetetlen termékeny volt, ami sejteti, hogy elképesztő ritmusérzéke is lehetett. De Petőfi verseiből alig van ebben a filmben valami. Az első jelenetben még kicsit utalgat egyes írásaira, de általában semmi hirtelen ötlet, semmi random elgondolkodás egy rímen, semmi, ami arra utal, hogy a kreativitása folyamatosan hatna az életére. Jókai esetén egyszer hangzik el, hogy épp a Magyar Nábob-on dolgozik, amúgy el is felejthetnénk, hogy amúgy író. Vasvárinál elő se kerül a téma.
És végül de nem utolsósorban Farkasch. Miért? Miért létezik ez a karakter? Jó, tudom, azért, mert március 15-e amúgy egy ritka unalmas nap volt (egy halom huszonéves ücsörgött egy kávéházban, kitalálta, hogy elmegy tüntetni, összeszedtek egy pár egyetemistát, elmentek tüntetni, már sokan voltak, úgy döntöttek, elmennek aláíratni a dolgokat amiket összeírtak, és ettől úgy… felszabadult az ország. Aznap még fegyver se került elő, az később kezdődött). Egy tüntetésből csak akkor lehetne filmet forgatni, ha a készítői teljesen keblükre ölelnék az egész helyzet sitcom elemeit, és engednék a színészeket játszani. Helyette írtak egy Javert koppintást, aki folyton le akarja lőni Petőfit, de legalább animekaraktereket megszégyenítő kitartással áll fel újra és újra, hogy kitöltsük a két órát. (Ja, és ahhoz képest, hogy elvileg ez a film kicsit sem PC és woke, Szendrey Juli azért klasszikus hollywoodi hősnő, mert olyan nincs, hogy ne verekedje le a főgonoszt terhesen.)
Szórakoztató? Egyébként igen. Végigültem a két órát, és nem éreztem azt, hogy ezt már elpazaroltam és sosem kapom vissza. A legjobb magyar film valaha? Nyilvánvalóan nem. Nem jó történelmi film, nem igazán jó dráma, de lehetne kellemes játékfilm, ha nem akarna mindenáron nagyot szólni. Adjátok ki rá a jegyet a moziban? Semmiképp. Nem ad hozzá, nem éri meg, annyira nem jó. Nézzétek meg? Ha úgy érzitek nem szenvedés, de semmit nem veszítetek, ha kimarad az életetekből.

Az ízléstelenség, a tehetségtelenség és 6 milliárd forint csaknem két évig tartó orgiája után Kálmán fattyat ellett, és nem átallta Petőfinek keresztelni. Lelkem rajta, én megpróbáltam. Megpróbáltam szeretni ezt a nyomorultat, hisz nem tehet arról, hogy bűnben fogant, és arról se, hogy első ránézésre förtelmes. Fekáliával kenegeti a nappalit, hát na, neveletlen. Bokán rúg, hát na, vad a szentem. De csak van belül valami, valami értékes, valami, amit lehet szeretni!
Nincs. A legszerethetőbb dolog az volt a bő két óra alatt, hogy az egyik sorstárs pittyenős karórával érkezett a vetítésre, így pontosan tudtam, már csak 68 perc van hátra, aztán azt, hogy már csak 8. Ehhez fogható aljadék pojácáskodást életemben egyszer láttam moziban, a 2005-ös Egy szoknya, egy nadrágot. Olyan az egész, mintha valaki a Xéna legrosszabb epizódjainak zsánerét tartaná a filmezés etalonjának.
A trashmoviek rajongói imádni fogják a Csizmás Kandúr-tekintetű Sándort, az ugyanazt a mondatot különböző variációkban ismételgető Vasvárit, a youtube hőskorának amatőrfilmjeit idéző „koherens” sztorit, meg az olyan csodákat, mint amikor az olasz haderőt azzal fékezik meg a hősök, hogy meglengetik nekik a magyar zászlót, ezzel ráébresztve őket, hogy testvérek vagyunk, mert ugyanolyan színű a lobogónk. A többiek csak abba kapaszkodhatnak, hogy elsőre tényleg szépen el lett szavalva a Nemzeti dal, és hogy valóban nem lenne rossz koncepció lehozni a tökéletesség érinthetetlen tankönyvszagú magaslatáról a nagyjainkat. Csak ne így!

Megnéztem, igyekezve a politikai témát függetlenítve megnézni. Sajnos a film rossz!
Azt is értem, nem könnyű manapság a témát filmre vinni, de itt főleg a forgatókönyv gyatra.
Mindenhogyan túl patetikus lenne szerintem, csakhogy a karaktereket lehetett volna érdekesebben megjeleníteni, legalább.
Valahol írták, hogy olyanok, mint egy sörreklám-nem, annál is gyengébb:((
Olvastam egy jó könyvet, amiben ez a korszak is szerepel:
Jókai Mór élete és kora.
https://moly.hu/konyvek/mikszath-kalman-jokai-mor-elete-es-kora

Szomorú vagyok.
Szomorú, mert Vasvári és Jókai nem jöttek össze.

Nemzeti minimum, mi? Utalták már erre előzetes jelek, de szerintem ezzel a filmmel Rákayék egészen máshogy sültek fel, mint azt várni lehetett. A Most vagy soha! pontosan olyan lett, amilyennek azt elképzelték – minden apró részlete már-már mentes a kompromisszumoktól, nem spóroltak semmin, a vízió kiteljesedett. És épp ebben a vízióban kell talán keresnünk a baj forrását.

Ez a sokat emlegetett ahogy történt – és ahogy történhetett volna felütés a maga abszolút nevetségességében tökéletesen kifejezi a film lényegét. Az ahogy történt rész mintha csak egy túllihegett, hatodik osztályos március 15-ös megemlékezés kultúrházi VHS-felvétele lenne, az ahogy történhetett volna meg egy látlelet arról, miként képzel el egy kellőképpen korlátolt, de pénz és lehetőségek terén elég jól elengedett producer egy igazi hollywoodi léptékű kosztümös akciófilmet. A Most vagy soha! ennek a bizonyos mindenkinek ismerős „március 15. a suliban, á la 1996-2004” feelingnek, meg a Kevin Costner-féle Robin Hoodnak és/vagy a Rettenthetetlennek egy rettentően fapados keveréke, ami esztétikai szempontból talán a kortárs orosz közönségfilm leginkább a Kreml által finanszírozott darabjaira hajaz legjobban. Mert a kép tűéles és szép a díszlet, de lélektelen; a szereplők bajszát autentikusan ragasztották fel HD-ben kinagyított dagerrotípiák alapján, csak éppen színészkedni még nem tanult meg mindenki; a forgatókönyvbe beleírták a három szerző összes meghatározó filmélményét valaha (kedvencem az Aladdin hommage jelenet), csak senkit sem érdekelt, hogy lesz ebből március 15-mozi.
Nem is lett sehogy. Ez a bizonyos történelmi, nemzettudati, emlékezeti vonulat egy üres pátosztól dagadó légvár. Isten bizony, nem értem, hogy nem tanulta meg a magyar filmes elit, a szakmai krém(?), hogyan nem szabad ábrázolni ezt az egész elhivatott, eltökélt, tudatos honfi lelkiállapotot – abban reménykedni sem merek, hogy ezt bármikor képes legyen egy magyar film hiteles, befogadható, lélektanilag megérthető módon prezentálni.
Na és az akciófilmes vonulat? Mese habbal – a forgatókönyv végül tényleg egy 16 éves szellemi szintjén ütött tanyát. Nem tagadom persze le, aki képes jól szórakozni egy random Halálos iramban, Transformers, vagy képregénymozin, még élvezetesnek is találhatja ezt az egészet, de aki látott már életében művészeti értelemben is értelmezhető filmet, az csak tátani fogja a száját ezen az egész hülyeségen. Meg azon, hogy megint egy komplett stáb, egy rakás tehetségesnek és lelkes törekvőnek kikiáltott színész asszisztál egy NER-lovag lázálmához – de hát ez már annyira hab a tortán.
A „kedvenc” motívumom egyébként a zene volt: a TEMU-ról rendelt Hans Zimmer összkiadás besűrítve két órába, egészen elképesztő igénytelenség epikusnak, nagyszerűnek és prémium műalkotásnak csomagolva… Amolyan „Szia, uram, meghoztam a soundtracket” stílusban.

Ciki, érdektelen, felejtős, egyedül talán a technikai megvalósítása megkérdőjelezhetetlen, de az meg mit ér, ha se lelke, se értelme, se belső szépsége nincs a produkciónak?

Csak egy mondat: rettenetesen sajnálom, hogy ebből a filmből én nem tanultam semmit, pedig szerettem volna.

Közgazdaságiba jártam, ott meg ugye azért nem a töri a főtárgy, az is régen volt, úgyhogy itt lett volna a lehetőség a fejlődésre. Emlékszem, hogy tanultuk, hogy Petőfi megírta a Nemzeti dalt, van a 12 pont, nagyjából megvan, hogy nem csak úgy pattantak ki egy március 14.-i ötletelésből. A Pilvaxban felolvasták, a Nemzeti Múzeumnál is, elmentek kiszabadítani Táncsicsot. Éééés ennyi. Ez a forgatókönyv egy lépéssel sem lógott ki ebből a nyúlfarknyi tudományból. Szerintem. Lehet, hogy rosszul látom én ezt, mondom, gyenge vagyok töriből, de ígérem, utána nézek most már.

Szerintem különben Farkas volt a főszereplő.:) Mármint a kaland részét bírtam. spoiler

Hát ez, wow… A sok negatív felhang miatt azt hittem, hogy itt valamit nagyon elrontottak, kicsit féltem tőle, hogy csalódás lesz. De én elhatároztam, hogy tetszeni fog. És igazából nem is volt szükség rá, hogy győzködjem magam, mert tényleg lehengerlő volt. Végig rágtam a körmömet, pedig tudtam, hogy végülis mi fog történni. A háttérben történő dolgok nyilván a kitaláció részhez tartoznak, de szerintem feldobta a filmet, és egy plusz izgalmat is adott.
A végén büszke magyarként léptem ki a moziból.

Röviden: Egyszerűen csodás.
Kicsit hosszabban:
Belépve a moziba éppen az előző vetítés nézői jöttek ki a teremből. Egy 6 fős gimnazista korúakból álló csapat állt a bejáratnál és a filmet elemezték, nekik nagyon tetszett. Azt mondta az egyikük „még a Semmelweis- nél is jobb lett.” :) szóval nagy reményekkel ültünk be a terembe.
Lóth Balázs filmje hazánk egyik legmeghatarozóbb történelmi eseményét vette elő, és ezzel hatalmas nézői elvárásoknak kell megfelenie, hiszen egy ilyen témát nem szerencsés rosszul feldolgozni. Én úgy gondolom sikerült megugrani ezt. Philip és Vajk kitűzte célul, hogy valós eseményeket ötvöznek fiktív elemekkel és így egy klasszikus történelmi film helyett kaptunk egy pörgős, izgalmas és érzelmes kalandfilmet történelmi alapokkal.
Nagyon tetszett hogy a Guy Ritchie féle Sherloch Holmes hangulatát idézi a film. A készítők különös hangsúlyt tettek a díszletek, jelmezek és helyszínek precíz és igényes bemutatására. A színészek rengeteg munkát fektettek a filmbe. Berettyán Nándor szerintem tökéletes volt Petőfi szerepére. Számomra Koltai Nagy Balázs és Mosolygó Sára is kiemelkedő volt. Nagyon átjött a jatekuk, sokszor okoztak humoros és szomorú perceket egyaránt. Érzelmileg nagyon szélsőséges film, sokféle érzelmet vált ki a nézőből.
Szendrey Júlia karaktere több szerepet kapott és sok fikcióval tűzdelt jelenetet mutatott a készítőcsapat az ő karakterével kapcsolatban, mint amire a néző számít.
Összeségében nagyon tetszett, látszik a sok munka mögötte és szerintem büszkék lehetünk, hogy egy ilyen minőségű alkotás gazdagítja hazánk filmes palettáját. Csak ajánlani tudom!
Éljen a haza! ♥

Nem vártam, hogy jó legyen, de nem is nézhetetlenül sz*r, csak cringe. Viszont vártam,hogy Vasvári és Jókai összejöjjön, épp olyan hiteles lett volna,mint a film történelmileg.

Fideszes giccs. Vontatott, 20 percenként meghatódnak magukon. Közben meg ott van a nevetséges mellékszál, aminek köze nincs a valósághoz. Viszont Szendrey Júlia legalább vetekszik és megmenti Sanyit a golyótól. Bocsi, Steiner Kristóf, ez tényleg a legrosszabb magyar film.