Most vagy soha! (2024) 68% 77★

Őszintén erről a filmről szerintem minden oldal kritikái túlzóak. Nem élvezhetetlen. Nem kritikán aluli, vannak kifejezetten jó pillanatai. A kosztümök szépek, a zene kellemes, a hangminőség meglepően jó. A színészek ügyesek, bár a forgatókönyv nem sok teret hagy nekik. Amikor nem a forradalomról van szó, hanem simán a Márciusi Ifjak épp Márciusiak és Ifjak (azaz úgy viselkednek, mint egy halom hormontúltengéses idióta egyetemista) akkor egészen szerethetőek és karakteresek. De a film azért… mindenáron szeretné, ha Petőfi nemzeti hős lenne, és nem egy nárcisztikus huszonéves, ha Szendrey Júliával visszafogott szerelmespár lennének, ahelyett, hogy nos… hormontúltengéses egyetemistaként viselkednének. Ha a forradalom látványos lenne, és nem egy nagyranőtt tüntetés, ami elindult egy halom művészlélek random kávéházi ötleteiből.
És pont azért, mert a Petőfilm nem engedi, hogy tényleg fiatalos, bolond és kaotikus legyen, hanem hőseposszá próbál válni, végső soron mégsem igazán jó, mégsem igazán szórakoztató. Berettyán Nándor hiába ügyes, egy Oscar nyertes színész munkájának sem tenne jót, ha a forgatókönyvben egyszer épp esernyővel kell kardoznia egy haverjával egy kávézóban, a következő pillanatban meg szívre tett kézzel szavalni a Nemzeti Dalt, miközben a tömeg a hátán viszi, és mindenki arról beszél, hogy hát Petőfi Jézus Krisztus második eljövetele, aki ezúttal a magyar népet választotta. Petőfi azért volt karizmatikus, mert nárcisztikus volt. Ezt lehet tagadni, ettől még ha az ember elolvassa a leveleit Arannyal, aki elvileg a legjobb barátja volt, vagy akár az olyan gyöngyszemeket, mint Az apostol, elég nyilvánvaló. (Az apostol korának self-insert wattpad fanficje, és senki nem győz meg az ellenkezőjéről.) Ha a színész játszhatná nárcisztikusnak, a barátaira toxikusnak, és nem csak egy-egy pillanatban lenne lehetősége ezt az oldalát megmutatni, akkor Petőfi ötvenszer izgalmasabb karakter és főhős lenne. Koltai-Nagy Balázs Jókai alakítása nekem a film fénypontja, a karakter általában szarkasztikus, kritikus és fáradt, miközben csendben rajong Laborfalvi Rózáért, de Petőfi elkezd szavalni és már folynak a könnyei. Miért? Miért nem lehet meghagyni kicsit szkeptikusnak és racionálisnak? Miért csorog ki a fülén a nemzeti öntudat, ha meghallja azt az egy verset, amit jóformán pokélabdaként kapnak elő újra és újra, azt üvöltve, hogy „Nemzeti Dal, téged választalak!”? Vasvári ugyanez a kategória, bár nála már kicsit fárasztó volt néha a csajozós haver archetípus (pláne, mert még röhejesebbé tette, hogy mennyire visszafogott Petőfi és Juli. Komolyan, ha Vasvári minden pillanatban flörtölhet, csókolózhat, szexuális poénokat tehet a képernyőn, akkor a nagyon dramatikus Petőfi miért kézfogós, nyugis leendő családapa?) Arany létezéséről elfelejtkezünk – elvileg másfél éve leveleztek Petőfivel, elvileg legjobb barátok, és Arany bár nem volt Pesten a forradalom kezdetekor, de később Petőfi vele hagyta a feleségét és a fiát. Legalább egy említést vártam volna szerencsétlen kis introvertált költőről.
Utáltam, hogy mennyire nem jön át, hogy ezek a fiatalok művészek. Petőfi egyike azon kevés költőknek, akik hihetetlen ütemben alkottak – nem rajongok a verseiért túlzottan, de tényleg hihetetlen termékeny volt, ami sejteti, hogy elképesztő ritmusérzéke is lehetett. De Petőfi verseiből alig van ebben a filmben valami. Az első jelenetben még kicsit utalgat egyes írásaira, de általában semmi hirtelen ötlet, semmi random elgondolkodás egy rímen, semmi, ami arra utal, hogy a kreativitása folyamatosan hatna az életére. Jókai esetén egyszer hangzik el, hogy épp a Magyar Nábob-on dolgozik, amúgy el is felejthetnénk, hogy amúgy író. Vasvárinál elő se kerül a téma.
És végül de nem utolsósorban Farkasch. Miért? Miért létezik ez a karakter? Jó, tudom, azért, mert március 15-e amúgy egy ritka unalmas nap volt (egy halom huszonéves ücsörgött egy kávéházban, kitalálta, hogy elmegy tüntetni, összeszedtek egy pár egyetemistát, elmentek tüntetni, már sokan voltak, úgy döntöttek, elmennek aláíratni a dolgokat amiket összeírtak, és ettől úgy… felszabadult az ország. Aznap még fegyver se került elő, az később kezdődött). Egy tüntetésből csak akkor lehetne filmet forgatni, ha a készítői teljesen keblükre ölelnék az egész helyzet sitcom elemeit, és engednék a színészeket játszani. Helyette írtak egy Javert koppintást, aki folyton le akarja lőni Petőfit, de legalább animekaraktereket megszégyenítő kitartással áll fel újra és újra, hogy kitöltsük a két órát. (Ja, és ahhoz képest, hogy elvileg ez a film kicsit sem PC és woke, Szendrey Juli azért klasszikus hollywoodi hősnő, mert olyan nincs, hogy ne verekedje le a főgonoszt terhesen.)
Szórakoztató? Egyébként igen. Végigültem a két órát, és nem éreztem azt, hogy ezt már elpazaroltam és sosem kapom vissza. A legjobb magyar film valaha? Nyilvánvalóan nem. Nem jó történelmi film, nem igazán jó dráma, de lehetne kellemes játékfilm, ha nem akarna mindenáron nagyot szólni. Adjátok ki rá a jegyet a moziban? Semmiképp. Nem ad hozzá, nem éri meg, annyira nem jó. Nézzétek meg? Ha úgy érzitek nem szenvedés, de semmit nem veszítetek, ha kimarad az életetekből.

Az ízléstelenség, a tehetségtelenség és 6 milliárd forint csaknem két évig tartó orgiája után Kálmán fattyat ellett, és nem átallta Petőfinek keresztelni. Lelkem rajta, én megpróbáltam. Megpróbáltam szeretni ezt a nyomorultat, hisz nem tehet arról, hogy bűnben fogant, és arról se, hogy első ránézésre förtelmes. Fekáliával kenegeti a nappalit, hát na, neveletlen. Bokán rúg, hát na, vad a szentem. De csak van belül valami, valami értékes, valami, amit lehet szeretni!
Nincs. A legszerethetőbb dolog az volt a bő két óra alatt, hogy az egyik sorstárs pittyenős karórával érkezett a vetítésre, így pontosan tudtam, már csak 68 perc van hátra, aztán azt, hogy már csak 8. Ehhez fogható aljadék pojácáskodást életemben egyszer láttam moziban, a 2005-ös Egy szoknya, egy nadrágot. Olyan az egész, mintha valaki a Xéna legrosszabb epizódjainak zsánerét tartaná a filmezés etalonjának.
A trashmoviek rajongói imádni fogják a Csizmás Kandúr-tekintetű Sándort, az ugyanazt a mondatot különböző variációkban ismételgető Vasvárit, a youtube hőskorának amatőrfilmjeit idéző „koherens” sztorit, meg az olyan csodákat, mint amikor az olasz haderőt azzal fékezik meg a hősök, hogy meglengetik nekik a magyar zászlót, ezzel ráébresztve őket, hogy testvérek vagyunk, mert ugyanolyan színű a lobogónk. A többiek csak abba kapaszkodhatnak, hogy elsőre tényleg szépen el lett szavalva a Nemzeti dal, és hogy valóban nem lenne rossz koncepció lehozni a tökéletesség érinthetetlen tankönyvszagú magaslatáról a nagyjainkat. Csak ne így!

Hát ez, wow… A sok negatív felhang miatt azt hittem, hogy itt valamit nagyon elrontottak, kicsit féltem tőle, hogy csalódás lesz. De én elhatároztam, hogy tetszeni fog. És igazából nem is volt szükség rá, hogy győzködjem magam, mert tényleg lehengerlő volt. Végig rágtam a körmömet, pedig tudtam, hogy végülis mi fog történni. A háttérben történő dolgok nyilván a kitaláció részhez tartoznak, de szerintem feldobta a filmet, és egy plusz izgalmat is adott.
A végén büszke magyarként léptem ki a moziból.

Szomorú vagyok.
Szomorú, mert Vasvári és Jókai nem jöttek össze.

Röviden: Egyszerűen csodás.
Kicsit hosszabban:
Belépve a moziba éppen az előző vetítés nézői jöttek ki a teremből. Egy 6 fős gimnazista korúakból álló csapat állt a bejáratnál és a filmet elemezték, nekik nagyon tetszett. Azt mondta az egyikük „még a Semmelweis- nél is jobb lett.” :) szóval nagy reményekkel ültünk be a terembe.
Lóth Balázs filmje hazánk egyik legmeghatarozóbb történelmi eseményét vette elő, és ezzel hatalmas nézői elvárásoknak kell megfelenie, hiszen egy ilyen témát nem szerencsés rosszul feldolgozni. Én úgy gondolom sikerült megugrani ezt. Philip és Vajk kitűzte célul, hogy valós eseményeket ötvöznek fiktív elemekkel és így egy klasszikus történelmi film helyett kaptunk egy pörgős, izgalmas és érzelmes kalandfilmet történelmi alapokkal.
Nagyon tetszett hogy a Guy Ritchie féle Sherloch Holmes hangulatát idézi a film. A készítők különös hangsúlyt tettek a díszletek, jelmezek és helyszínek precíz és igényes bemutatására. A színészek rengeteg munkát fektettek a filmbe. Berettyán Nándor szerintem tökéletes volt Petőfi szerepére. Számomra Koltai Nagy Balázs és Mosolygó Sára is kiemelkedő volt. Nagyon átjött a jatekuk, sokszor okoztak humoros és szomorú perceket egyaránt. Érzelmileg nagyon szélsőséges film, sokféle érzelmet vált ki a nézőből.
Szendrey Júlia karaktere több szerepet kapott és sok fikcióval tűzdelt jelenetet mutatott a készítőcsapat az ő karakterével kapcsolatban, mint amire a néző számít.
Összeségében nagyon tetszett, látszik a sok munka mögötte és szerintem büszkék lehetünk, hogy egy ilyen minőségű alkotás gazdagítja hazánk filmes palettáját. Csak ajánlani tudom!
Éljen a haza! ♥

Csak egy mondat: rettenetesen sajnálom, hogy ebből a filmből én nem tanultam semmit, pedig szerettem volna.

Közgazdaságiba jártam, ott meg ugye azért nem a töri a főtárgy, az is régen volt, úgyhogy itt lett volna a lehetőség a fejlődésre. Emlékszem, hogy tanultuk, hogy Petőfi megírta a Nemzeti dalt, van a 12 pont, nagyjából megvan, hogy nem csak úgy pattantak ki egy március 14.-i ötletelésből. A Pilvaxban felolvasták, a Nemzeti Múzeumnál is, elmentek kiszabadítani Táncsicsot. Éééés ennyi. Ez a forgatókönyv egy lépéssel sem lógott ki ebből a nyúlfarknyi tudományból. Szerintem. Lehet, hogy rosszul látom én ezt, mondom, gyenge vagyok töriből, de ígérem, utána nézek most már.

Szerintem különben Farkas volt a főszereplő.:) Mármint a kaland részét bírtam. spoiler

Ismét egy történelmi film, ami nem is igazán történelmi film, és nem is szabad úgy kezelni.
A legfontosabb különbség eközött és a Hadik között az, hogy míg az utóbbi egy klasszikus ’60-as évekbeli történelmi kalandfilm, aminek a lényege, hogy minél izgalmasabb legyen, akár a történelmi hitelesség kárára is, azaz elsősorban szórakoztatni akar, de közben percenként emlékezteti a nézőt, hogy „amúgy igazi, autentikus, valódi magyar történelmet látsz, ha tényleg magyar vagy, szeresd” (mindezt a lehető legpozitívabb értelemben mondom), addig a Most vagy soha! inkább egy mai amerikai stílusú kalandfilm, aminek a lényege, hogy minél izgalmasabb legyen, akár a történelmi hitelesség kárára is, azaz elsősorban szórakoztatni akar, de nem közvetíti percenként, hogy „magyar vagy, ezért ez jó film”. Csak ezt a marketing nem jól kezelte, mégha a plakátnak sikerült is elkapnia ezt a hangulatot.
Nyilvánvalóan ez is egy elég patriotikus film, de inkább tényközlésnek, karakterábrázolásnak és/vagy megemlékezésnek, tisztelgésnek szánja az ilyen jeleneteit, mintsem kétszeresen idézőjeles ""propagandának"". És ha már a karakterek: bizony azok is voltak. Nem csak egy üres héj volt minden szereplő, akik pislogni is csak akkor pislognak, ha a forgatókönyvben külön meg van említve, mindenki kapott egy személyiséget. Egyáltalán nem vagyok szakértő, szóval nem tudom, ezáltal mennyire hiteles a valós személyek ábrázolása, de még ha nem is az, ez egyrészt már így is több, mint szokás, és azt sem hiszem, hogy bármilyen negatív velejárója lenne az utókorra nézve a szereplők megítélésével.
A loop group is sokat adott az élményhez, halk duruzsolás helyett hangulatteremtésnek néha konkrét párbeszédrészleteket lehet hallani igazi szinkronszínészekkel felvéve mindenféle hétköznapi vagy március 15-höz kapcsolódó témában.
Vizuálisan, azt mondanám, rendben volt, amikor az utcák létező díszletekkel voltak megvalósítva, nagyon jól néztek ki, amikor greenscreennel (átkelés a Dunán), valami nem igazán volt a helyén, de ezt még bőven megbocsátom. És a jelmezek közül is bármelyiket elfogadnám mindennapi viseletre.
A film nagy hibája a tempó volt. Egy másodpercet nem hagyott levegővételre, minél több mindent próbáltak a két órába belesűríteni, túl is lépték egy kicsit, ennek következtében pedig fontos esemény fontos esemény után, amikor nagy ritkán pedig mégis sor kerül egy átvezető jelenetre, az intenzív, kicsit feszült zene mindig azt jelzi, hogy hamarosan megint milyen gyorsan fognak pörögni a történések. Emiatt pár dolgot nagyon elsiettek, például amikor spoiler.
Az egész olasz-dolog és a támogatás is egy kicsit sok volt.
Összességében ha nem számítasz sokra, pozitív csalódást kéne, hogy okozzon, de ha pozitív csalódásra, akkor talán egy kicsit alulteljesít majd, de párszor egy életben megtekinthető, ha valakit érdekel a téma, ugyanakkor tisztában van vele, hogy az alkotók többet merítettek Guy Ritchie Sherlock Holmesából, mint a forradalomból.
Azt azért fontos megjegyezni, hogy mindkét 'politikai oldal', és főképp Rákay nagyon túlreagálja a helyzetet.
Egyfelől „(…) az emberek spontán tapsban törnek ki és könnyes szemmel állnak fel a Petőfi-filmen”. A lelkemet teszem arra, hogy senki sem tapsolt és sírt rajta.
Máshonnan meg „Szendrey Júlia végigverekszi a woke Petőfi-filmet”. spoiler, de a woke résszel egyet értek. A női szereplők közül egy életképes volt, és csak az összes többinek volt az a lényege, hogy „Óhh, XY márciusi ifjú, de helyes vagy!”. Nagyon woke, nagyon progresszív.

Azt azért el kell ismerni, a Most vagy soha! kifejezetten jól néz ki. A nagyzenekar a háttérben kellemes aláfestés, a jelmezek szépek, igényesek, a díszleten látszik, hogy nem volt olcsó. A hangtechnika sokkal jobb, mint a legtöbb magyar filmben, kevesebb a visszhang. Nem rossz film, nem élvezhetetlen, nem érzi a néző két óra után, hogy az menthetetlenül elveszett az életéből. De történelmileg hiteltelen, túldramatizált, nem hagyja a színészeit és a stábját kiteljesedni, végső soron pedig belebukik abba, hogy hősies és nemzeti próbál lenni.

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2024/03/22/most-vagy-soha-fil…

Fideszes giccs. Vontatott, 20 percenként meghatódnak magukon. Közben meg ott van a nevetséges mellékszál, aminek köze nincs a valósághoz. Viszont Szendrey Júlia legalább vetekszik és megmenti Sanyit a golyótól. Bocsi, Steiner Kristóf, ez tényleg a legrosszabb magyar film.

A korábban hallott szélsőséges vélemények miatt néztem meg és, minthogy egyre többen írják: az igazság a kettő között van nagyjából félúton.
A történetet valahol mindenki tanulta, így túl sok újdonság nincs benne, éppen ezért a fiktív szál szerintem jót tesz neki, mivel az sehol sincs leírva (igaz, itt Farkas karaktere nekem kicsit túl van tolva, főleg a film utolsó harmadában).
A film elején kicsit tartottam tőle, hogy rendezésében inkább színpadias lesz, de 1-2 alkalomtól eltekintve összességében ez nincs így. A látványvilágot és a zenét én is csak dicsérni tudom és a színészi játékra sincs panasz, de ha valakit tényleg érdekel moziban éri meg megnézni, mivel a zene és a drámai részek sokkal jobban átjönnek, amire a film erősen épít.