Mentőcsónak (1944) 74% 26★

Steinbeck-darabból filmet forgat Hitchcock – hát lehet ez bármiképpen is rossz, vagy félresikerült, vagy nem időtálló? Papíron természetesen nem! Első blikkre rendben is van minden a Mentőcsónakkal, háborús kamaradráma, technikailag olyan ügyes kivitelezéssel, hogy az embernek nem is igazán jut eszébe, mivel tudná ezt egy remake feldobni vagy megfejelni. Egy dolog azonban negatív értelemben mégis azonnal meglátszik ezen a filmen: születésének dátuma, és az ebből fakadó propagandisztikus él. A kérdés az, mennyiben rombolja ez a film többi aspektusát.

Még jóval ezen benyomásunk előtt fel fog azonban tűnni a mozi realitása. Hitchcock harmincas években készült filmjei a festett díszletekkel, modellekkel és láthatóan zárt stúdióban berendezett helyszínekkel sajátos hangulatban fürdőztek – itt a nyílt tengeren hánykolódó társaság drámája a lehető legrealisztikusabb formában jelenik meg. Nem néztem utána a technikai részleteknek, de a film a látvány valószerűségének szempontjából szemet gyönyörködtető, precíz és gondos munka, főként a cselekmény vége felé látható spoiler ábrázolásakor.
Minekután kamaradrámát látunk, a mentőcsónakban összezárt emberek közötti súrlódásokon múlik minden, és ezt a tényezőt érdekes kettősségek uralják. Egyrészről a színészek, bár rendben vannak, váratlanul nem mutatnak kiugró teljesítményt, viszont a forgatókönyv (Steinbeck alapjaiból) okosan megfutja a kötelező köröket. A legfőbb feszültségforrás mégiscsak a német Willie jelenléte, akinek a pozitív(nak vélt) ábrázolása miatt akkoriban sokan kritizálták Hitchcockot, pedig a figura bizony alig-alig lép túl a propagandafilmek nem túl árnyalt ellenség-sztereotípiáin. Esetünkben Willie is, bár rendelkezik a túléléshez szükséges adottságokkal és ezt fel is ismerik a csónakban utazók, viselkedésével és pótolhatatlanságába vetett vakhitével kihívja maga ellen a sorsot, de ebben nincs semmi belső logika, leszámítva a németekkel szembeni korabeli önhittségi/felsőbbrendűségi sztereotípiáknak való hódolatot.
Willie tehát, bár előléphetne a történet látens főhősévé, valójában még mindig a propaganda eszköze, és mivel a többiek teljes egyenjogúságban tengetik óráikat a sodródásban, kétségkívül sok feszültség és dráma elillan a cselekményből. A Mentőcsónak bár kegyetlen és őszinte film megannyi jellegzetes Hitchcock-i, felkavaró jelenettel és rendezői megoldással, bizarr módon hosszúnak tűnik és kevésbé köti le a nézőt. Köszönhető ez talán a fentieknek együtt úgy összességében, illetve annak is, hogy a végig lehetségesnek tűnő belső ellentét és konfliktus végül sosem teljesedik ki a túlélők között, mindig megvan a kívülálló, külső ellenerő, mely különbözőségük dacára összetartja őket. Egyébként is furcsa lenne, ha a háború alatt egy ilyen filmben amerikaiak és angolok gyilkolnák egymást az utolsó csepp vízért, ételért, netán ha derék férfiemberek támadnának a nőkre utolsó, delíriumos vágyaik kielégítésére.

Jó és megtekintésre maximálisan javallott darab a Mentőcsónak, ám több helyen is olvasható alábecsültsége végeredményben érthetőnek tűnik. Első Hitchcock-darabként én nem ajánlanám megtekintésre, de kétségkívül jellegzetes és szép darabja az életműnek, érthető korlátokkal és gyengeségekkel.

Sajnos ez a Hitchcock alkotás most annyira nem kötött le, csak két részletben sikerült végig nézni. Igaz nagyon jó párbeszédek voltak és érdekes karakterek, de nem volt túl sok izgalom a történetben, leszámítva az utolsó 10 percet.